2019-ben az HBO sorozatai a képernyőre ragasztották a tekintetünket

Várva várjuk mit hoz 2020 sorozatok terén, bár nem lehet okunk panaszra, 2019 nagyon jó szériákat adott, amiket le is daráltunk. Így nyugodt szívvel merjük ajánlani némelyiket: dráma, kémtörténet, sci-fi, történelem, kaland és a fantasy műfajok nyertek. Nagy Katalin, Gösta, Csernobil, Eszmélet, Időbevándorlók, Mi fiaink, Szerelem sava-borsa és Az úr sötét angyalai.

A világ filmesei ontják magukból a jobbnál jobb sorozatokat, teljesen rá lehet cuppanni a képernyőre. Legyen az Netflix, HBO vagy más. 2019-ben jó pár szériát végig is néztünk, úgy válogattunk, hogy igyekeztünk nem foglalkozni a kritikusok véleményeivel. Ezúttal az HBO produkciókat sorakoztatjuk fel, mert ritkán csalódunk bennük. De ígérjük, 2020-ban nem maradunk el más gyártóktól sem.

A cárnő: Nagy Katalin

Sokan azonnal, ahogy megjelent az HBO sorozatai között, megnézték a Nagy Katalint. A kritikusok nem is hagyták szó nélkül az HBO minisorozatot. Voltak akik, pont, hogy a nem túl hízelgő vélemények miatt nem is mertek belekezdeni. Kár! Miért is?

Mert mindösszesen négy részről van szó, mintegy 55 perces játékidővel. Azoknak, akik nem szeretik az évekre nyúló sorozatokat, azoknak ideális választás. Azoknak is, akik szeretik a kosztümöseket, és nem tiltakoznak a történelem ellen. Amiből ugyan nem kapunk túl sokat. A kritikusok pont ezért ágáltak. Viszont, annál több benne a szemet gyönyörködtető látvány. Valódi pompa veszi a nézőt körül: lélegzetelállító helyszínek, ruhák, tárgyak, sminkek, berendezések. Nem spóroltak az alkotók a nézendővel. Ahogyan az  erotikával, az intrikával, a cselszövéssel és a romantikával sem. A mondanivalóval inkább.

Tény, hogy a kritikusoknak abban van némi igazuk, hogy aki velősebb történelmet szeretne látni, annak ez kevés. Mert a cselekmény ott kezdődik, ahonnan történelmileg érdekesebb lehetett volna a sorozat, pont lemaradunk a hatalomátvételről, készen kapunk mindent. Már csak a morzsákból válogathatjuk ki valójában milyen lehetett Nagy Katalin, és mi köze volt a liberalizmushoz, amiből a nemesek köszönik, de nem kértek. Nem, mert nem voltak felkészülve egy új, jobbágyaikat felszabadított világra.

Ugyanakkor az orosz származású Dame Helen Lydia Mirren (eredeti nevén: Jelena Vasziljevna Mironova) alakítása, mint mindig, most is lenyűgöző volt, ahogy az is, ahogyan sminkelték a hetvennégy éves színésznőt. A kritikusok szerint, pont a színésznő kora miatt nem jött át a vásznon sem a kémia, sem a szenvedély abból a szerelemből, amit a Patyonkint játszó Jason Clarke-val  nyújtanak.

Mi viszont úgy véljük, nagyon is ott van a filmkockákon, a komótos és visszafogott mozdulatokban és a szavak erejében. Érdemes eredetiben nézni, vagy a magyar szinkron mellett a feliratot is figyelni. Nagyon nem mindegy, hogy a párbeszédet tegezve vagy magázva akarjuk hallani. Az HBO kínálatát ezért is szeretjük, mert az eredeti is elérhető.

HBO téma, a múlt és a jövő: Időbevándorlók

A sorozatfüggéstől nem kell félni az Időbevándorlók kapcsán, tartja a kritika. Mi másképpen vélekedünk. Szerintünk már az alaptörténet is több, mint meglepő: a sorozat elején, látszólag a semmiből, különös alakok jelennek meg a tengerben Norvégia partjainál, akik a múltból érkeznek. A fura öltözetű emberek három különféle időből merülnek fel: a kőkorszakból, a vikingek idejéből és a 19. század végi Angliából. Bennünket már ez arra ösztökélt, hogy nézzük.

A kritikák szerint ez a sorozat egy átlátszó levonata korunk migrációs kérdésekkel teli világának: látnak benne társadalomkritikát, migráció parodizálást és még szájbarágós propagandát is.

Mi egy jó HBO kriminek láttuk, egy meglepő háttérrel, az időutazás különös formájával. Alig vártuk, hogy elteljen egy hét és jöjjön az újabb epizód. Miért? Mert eddig is volt ilyen, de mindig mi mai emberek utaztunk a jelenből egy adott korba, a legtöbbször a jövőbe, ahonnan mindig igyekeztünk hamar haza is jutni. Most viszont nem mi utazunk, hanem hozzánk jöttek, nem a jövőből, hanem a múltból. És bizony az idővándorlókban fel sem merül, hogy visszamenjenek, mert azt sem értik mi történt velük, hogy kerültek ide. Nem maguk akartak időutazni, így kénytelen-kelletlenek beilleszkedni abba az új közegbe, amibe érkeztek, teszik ezt jól vagy éppen rosszul. A történet amúgy igazán ott indul be, hogy az első idővándorló óta eltelt hét év.

Így nem meglepő az a kép, hogy kecske mekeg a liftben egy adag szalma társaságában, tizenkilencedik századi figura headsettel mobiltelefont használ miközben lovon ül, vagy hosszú romantikus ruhában sétálnak a nők, to go pohárral a kezükben. Miközben a tűzlépcsőn tériszonnyal küzd az egyik kőkorszaki, hogy a rendőrség új munkatársa egy időutazó viking nő, aki minden mai iskolát ehhez elvégzett. Hogy kakas kukorékol a parkban, míg az Oslo-fjordban egy szál semmiben állva bottal halászik egy kőkorszaki, miközben egyébként minden más nagyon mai és trendi, pont úgy ahogy valóban van most Norvégiában.

A kritikusoknak abban valóban igazuk van, hogy ez a sorozat tényleg felveti a kérdést hogy hol húzódik a határ a politikai korrektség és az időutazók hátrányos megkülönböztetése között. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a skandináv államokban a politikai korrektség az élet minden területét átszövi. Legyen szó az idősekről, a homoszexualitásról, a gyerekekről, a közösségi mosókonyha használatáról vagy éppen a kapros-mustáros lazac receptjéről. Ugyanakkor az Időbevándorlókat átszövi a humor, a meglepetés, a nem várt fordulatok tarkasága, amiért szerintünk mégiscsak érdemes nézni. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak egy krimiről van szó, mert nem az időbevándorlásban fulladt meg az a nő, akit partra vetett a víz, hanem megölték, és jó lenne tudna ki tette azt és miért.

Svédek az HBO kínálatában: Gösta

S ha már a politikai korrektségnél tartunk, folytassuk a sort a szintén skandináv, egészen pontosan a svéd Gösta-val. (Ejtsd: Jöstá) Gösta egy fiatal, frissen végzett pszichológus, aki Stockholmból egy unalmas kisvárosba költözik, oda, ahová a munkája szólítja. Ugyanis Svédországban, az emberek rendszerint ott helyezkednek el a szakmájukban, ahol tudnak, ahol eleve olyan szakembereket képeznek, akikre valóban szükség van. A svédeknél mindenki teszi a dolgát, fegyelmezetten, gépiesen.

Gösta sem más, mint a többi svéd, a skandináv politikai korrektség mintaképe. Természetesen felnagyítva, így Gösta a világ legkedvesebb, legelnézőbb embere, aki mindenkinek csak jót akar. Akár a saját kárára. Így hát beköltözik a város legszerényebb házába, ahová azonnal magához fogadja Husseint, a közel-keleti menekültet. Majd beállít Gösta kissé túl laza apja is, miközben Gösta, orvostan hallgató barátnője is megjelenik. Fél a vizsgáktól. A sor nem zárul itt le, ahány rész, annyi új vendég érkezik, megy el, és tér vissza. Egyikük homoszexuális, másikuk infantilis vagy éppen a depresszió valamely ágával küzd. Vagyis mindannyiuk pszichológiai esetek.

Köztük Gösta is, aki nem bír senkinek nemet mondani. Ez a sorozat téma tipikus suszter cipője eset. A pszichológus, aki pszichológusra szorulna. Mindez beszorítva a svéd minimál életstílus és szokások közé, ami olykor még szerencsétlenebbé és szerethetőbbé teszi a szemünkben a főszereplőt. Olykor sírunk a nevetéstől, míg máskor bosszankodunk, hogy lehet valaki ennyire béna. Ám Gösta pont ezért szerethető, mert a sok abszurd helyzete ellenére, valahogy mégis képessé válik a fejlődésre. Jó tükör, mindannyiunknak. Igen, illik fejlődnünk, felismernünk, hogy amit teszünk az nagyon nem jó. Önmagunknak nem.

Ajánljuk, ha bírjuk a svéd humort, a fárasztóan abszurd helyzeteket, ha meg akarjuk nézni, hogyan nem kell és nem szabad mások kedvében járnunk, a sajátunk ellenére. Mi örülünk, hogy a Gösta az HBO kínálatában van.

Dokumentum dráma az HBO kínálatában: A mi fiaink

Komolyabb vizekre eveztünk ezzel a sorozattal, de egy percig nem volt kérdés, hogy megnézzük. Kezdjük az HBO saját leírásával, mielőtt a szubjektív ajánlónkhoz jutnánk: A Hamasz milicistái 2014-ben meggyilkoltak három zsidó tinit. Két nappal később egy palesztin fiú égett testére bukkantak a Jeruzsálem melletti erdőben. A széria az Izrael és a Hamasz közötti háború kitöréséhez vezető eseményeken alapul.

A tíz részből álló sorozat semmit sem tol túl, sem a palesztinok, sem a zsidók életét tekintve. Teljesen minden nagyon élet közeli, hétköznapi. Nézőként szinte egy levegőt szívunk a szereplőkkel. Érezzük az éghajlat adta meleget a bőrünkön, és a percről-percre egyre jobban egymáshoz feszülő emberek leheletét, gondolatait, indítékait, okait a cselekedetükre. A fájdalmukra. Ehhez hozzásegít, a fülnek kellemes héber és az arab beszéd váltakozása is.

A stáb nagyon jó atmoszférát teremtett. A sorozat mindvégig meleg színeket mutat, így a kellemetlenségek, a szörnyűségek  nem mondhatók annyira durváknak, mert nem véresek, nem túl hangosak, azaz nem túl ijesztőek. Minden nagyon emberien, méltósággal van ábrázolva. Amit elsődlegesen kiszúrhatunk a Mi fiainkban, hogy Jeruzsálemben mindenhol kerítés van, még a falvak mellett az út mentén is, mindenhol biztonsági kamerák vannak felszerelve, mindent vesznek a lencsék. Nézőként úgy érezhetjük, ott valójában senki sem érezheti magát biztonságban.

Ám a történetből kiderül mégsem volt elég mindaz, amit az a rengeteg biztonsági kamera vett ahhoz, hogy rekonstruálni tudják a gyilkosságot. Mi több, láthattuk, hogy nehéz is volt a segítségükkel kideríteni a történteket. Mert nem jó szögből vagy éppen valamilyen takarásból rögzítették az eseményeket.

A vád megfogalmazásához sokkal jobban kellett Simon, a nyomozó beépülése az ortodox zsidók közé ahhoz, hogy vallomásra tudja bírni az egyik elkövetőt. Ahogyan nagy szükség volt a pszichológus nő segítségére, és a világi zsidó ügyész igazságérzete, akit nem érdekelt az elkövető nemzetisége. Az sem zavaró, hogy a sorozat végén kiderül, a könnyebb ábrázolásért bizonyos valós szereplőket a sorozatban egybegyúrtak. Meglepő volt látni, hogy a valós személyek és a színészek között hasonlóságot is fel lehet fedezni a sorozat kockáin.

Az erőviszonyok vázolása is egyértelmű volt. A néző jól érzékelhette az ortodox, és a világi zsidók közötti hatalmas hitéletbeli eltérést. Ahogyan a palesztinok életét is nagyon hétköznapian mutatták be. És azt, hogy ott, akárcsak máshol a világon, milyen keveset vagy éppen sokat jelenthet a vagyon és az emberi kapcsolatok helyzete, ahhoz, hogy jól vagy jobban boldoguljunk. Vagy éppen védekezzünk a vádlottak padján. Egy Amerikából hívatott pszichiáterrel vagy egy méregdrágán felkért ügyvéddel.

Ám a néző szíve nem húzhatott senki felé, csak az áldozat szülei és az igazság felé, mert Hagai Levi rendező mindvégig igyekezett a legpártatlanabbul bemutatni mindazt, ami a 2014-es gázai konfliktushoz vezetett.

Ínyenceknek: A szerelem sava-borsa

A spanyol sorozat műfaji besorolása az HBO szerint dráma, ami nem jelenti egy szóval sem azt, hogy lehangoló lenne. De furcsa sorozat, azt mindenképpen meg kell hagyni. Nem szerettük meg mindannyian, talán pont azért, mert kell hozzá egyfajta hangulat. Kétségtelen könnyebb úgy nézni, hogy nem vagyunk magunk is éppen társkeresésben, és boldog a szívünk.

Nézőként az sem árt, ha szeretünk enni, annyira, hogy nem zárkózunk el sem a nemzetközi konyhától, sem a csúcsgasztronómiától, de még az utcai étkezéstől sem. Miért?

Mert a harmincas nőt és férfit azon túl, hogy a mai kornak megfelelően egy mobil applikáció ismerteti össze, a következő és következő találkozásikhoz már sokkal több köze van annak a közös kapocsnak, hogy hasonlóan gondolkodnak a gasztronómiáról, mint annak, hogy neten ismerkedtek meg.

Ami érdekessé teszi a sorozatot, a japán, a spanyol, az olasz és a francia konyhán túl, az nem más mint az előttünk lassan kibontakozó kapcsolatuk. Eleinte érezhetjük őket túl lassúnak is. Mert időt hagynak maguknak és egymásnak, anélkül, hogy egyikük lelépne, ghostolna, vagy becsapná a másikat, esetleg lebegtetné. Helyette szépen és lassan udvarolnak egymásnak, bökik ki érzelmeiket, ismerik fel egymás erényeit és hibáit. Nem döntik el két perc alatt, hogy tetszik a másik vagy sem, ahogyan az manapság szokás.

Nem szippantja be őket a mobil használata, nem kommunikálnak chaten, inkább videótelefonálnak vagy hangüzenetet hagynak egymásnak, ha fizikai távolságba kerülnek, vagy ha a másik szándékosan elvonul. Még ha nehezen bíznak is egymásban, még ha tele is vannak kétséggel, akkor is lassan, de haladnak előre. Míg ki nem derül személyes tragédiájuk, miért is megy nehezen számukra a párra találás.

Mindeközben csodaszép helyeken járhatunk, ízelítőt kapunk a spanyol divatból, a fagylalt és a filozófia kapcsolatáról, az olasz házfalakról, a francia tájvédelemről és nem utolsó sorban arról, hogy mennyivel finomabb a japán ramen-leves, ha a készítője táncol egyet, mielőtt még nekiáll megfőzni azt. Mindezt nyolcszor félórában.

Az előrejelzések szerint lesz folytatása a sorozatnak. Vegyes érzelmekkel, de várjuk. Figyeljük az HBO kínálatát 2020-ban is.

A változás szele: Eszmélet

2019 egyik legjobb HBO sorozatáról a Csernobilről szóltunk már korábban, itt lehet olvasni. Mit lehet tudni az Eszméletről a kritikák alapján? Elsősorban azt, hogy a szőrszálhasogató kritikusok szerint, bár egy napon említik a két sorozatot, szerintük a Csernobil jobban lenyűgözi az embereket, illetve azt, hogy az Eszméletben nem minden korhű pontos.

Elsősorban azért nem, mert mindaz, ami harminc éve történt Csehszlovákiában, azt egy kitalált történeten keresztül mutatják be. Így nem kap szerepet minden akkoriban fontosnak vélt titkos ügynökség, nem emelnek ki minden történelmi eseményt, legfeljebb csak említenek, és különben is, az is igen éles kritika, hogy miért nem mi magyarok csináltuk meg, a saját rendszerváltásunkról mindezt?

Mindezektől eltekintve, vitát nem nyitva, mi kizárólag a hatszor nagyjából egyórás epizódokra figyeltünk. Lassan kibontakozó történetről van szó. De nem baj ez, hiszen harminc évvel ezelőtt minden lassabb volt s jóval szegényesebb, szürkébb mint most. Könnyebb a negyven felüli nézőknek, akik még emlékezhetnek arra, milyen volt minden itthon még a rendszerváltás előtt. Bár fontos megjegyezni, míg Magyarországon már a nyolcvanas évektől érezhető volt a változás, addig Csehszlovákiában minden lassabban és finomabban, ahogyan a csehek ma is mondják, bársonyosan történt.

A szürke utcák, a hideg lakások, a vastag zokniban papucsba bújtatott lábak, a bőrdzsekik, a farmerok, a sütővassal göndörített női loknik, a jóformán csak almát ismerő gyümölcsös tálak, a kocka autók, a kopott berendezések mind-mind korhűen adják vissza a saját rendszerváltás előtti időszakunkat is. Ahogyan a riadt arcok, a visszatartott információk, a csendes dorbézolások, az egyforma szegényesség is.

Mindez egy klasszikus kémtörténetbe foglalva, amiben a tizenkét évvel korábban Londonba disszidált Marie és Viktor hazalátogat Prágába. Ahol már a legelején baleset éri őket. Rögtön egyértelműnek tűnik, valakik el akarták tenni őket láb alól. De kik? – merül fel a kérdés. Már csak azért is, mert Viktor itt egyszerűen eltűnik, Marie-nak pedig azt próbálják bemagyarázni a kórházban az orvosok, hogy semmi sem úgy történt, mint ahogyan ő arra emlékezik.

S ahány szervvel találkozunk, annyiféle megoldást láthatunk magunk előtt. Mást akar a csehszlovák titkosrendőrség, a brit titkosszolgálat és a KGB is Viktor eltűnésével és Marie életben maradásával kezdeni. Miközben találkozhatunk a klasszikus kémtörténetek mozzanatival: lehallgatásokkal, követésekkel, vallatásokkal és tisztogatásokkal, azalatt csendben és bársonyosan megtörténik a rendszerváltás. Amiből sokáig az emberek csak annyit észlelnek, hogy minden olyan, mint addig volt, csak éppen már más vezetők égisze alatt.

Az események kuszának tűnnek, de nem azok, és ami a kor jellegzetességét nagyon megadja, az nem más, mint azok a történések, amelyek, mint később kiderülnek, nem tökéletesen megszervezetten történtek, hanem csak úgy megestek. Mert a kémek és titkos rendőrök nem egy jól kiképzett James Bondok voltak.

A por nyomában: Az úr sötét anyagai

E sorozat végére nem érhettünk tavaly, idén folytatódik, de nem bánjuk egy percig sem. Kellőképpen leköt bennünket hétről-hétre. Az Úr sötét anyagai-trilógia Philip Phullman háromkötetes regényére épül, melyek az Északi fény, A titokzatos kés, és A borostyán látcső címet viselik.

Az egyik legfontosabb tudni való erről a sorozatról az, hogy a kritikáknak bizony igazuk van abban, hogy ezt a történetet csakis úgy lehet fogyasztani, ha félretesszük a hitünket. Higgyünk egy bizonyos istenben, több istenben, legyünk atesiták vagy éppen agnosztikusak. Egyébiránt csak a saját hitünk alapján tudjuk értékelni, érteni vagy meg nem érteni a sorozatot. Elfogadni avagy élből elutasítani.

Phili Phullmann egyértelműen ateista világban gondolkodik, amiben nincs helye hitnek: „Isten nincs, a mennyországot ezen a világon kell felépítenünk” olvasható tőle. Az Úr sötét anyagaiban ennek megfelelően, ez a történet nem a mi, hanem egy másik, elképzelt világban kezdődik. Ezt a világot évszázadok óta az úgynevezett Magisterium irányítja. Kivéve Északot, amit a boszorkányok laknak, akik maguk sem élnek egyetértésben, kivéve azt az egy jövendölést, hogy bíznak egy gyermek érkezésében, aki megváltoztathatja a világot. Ez a gyermek lesz a 12 éves Lyra, aki útra kel beteljesíteni a próféciát. Nem direkt indul el a kislány, hanem mert, a sorban eltűnő gyerekek között, barátja Roger is elvész, akinek a keresésére siet.

Miközben kiderül, létezik egy másik világ is, mégpedig a mai világunk, és egy bizonyos anyag is, az átjárás eszköze. Ám erről nem mindenki tud. Aki elől meg nem titok, az szeretné megtudni, hogyan működik az.

Lyra világa Anglia húszas évinek látszódik, ahol minden egyszerű és szegény, vagy gazdag és nemes. Ahol az embereknek saját életre kelt plüsseik vannak, mint valami szerencsét hozó állatfigurák. Csakhogy ezek az állatok, tulajdonképpen egyfajta lelki társaik az embereknek és vissza. Ha megsérül, fájdalmat érez az ember, akkor a lelki társa is megsérül, és fájdalma van, és fordítva. Míg gyerek az ember, addig ez a lélekállat úgy változik, ahogy a gyermek személyisége és jelenlegi kedve, célja alakul, ám a felnőtté válással az állat megállapodik, és elnyeri végső formáját. Aminek szintén jelentősége van, de hogy mi, az csak a sorozattal együtt később derül ki. Igen, egyszerre van Bibliai és Harry Potter áthallása a sorozatnak.

Kusza, több síkon futó, misztikus sorozat, beszélő állatokkal, két világgal, furcsán értelmezett Bibliai vonatkozással, aminek befogadásához nyitottságot igényel a filmsorozat. Szerintünk, megéri betekintést nyerni egy olyan világképbe, ami még ha nagyon távol is áll tőlünk, abszurdnak tartjuk, vagy nem illik bele a saját hitvilágunkba, pont ezért kikapcsolhat bennünket a mindennapi mókuskerékből. Márpedig a meséknek, a filmeknek pont ez a lényegük, hogy szórakoztassanak, lazítsanak, felüdítsenek. Ajánljuk, de csak akkor, ha képesek vagyunk elrugaszkodni a saját világképünktől.

Fotó: HBO