Piros betűs ünnepeken és hetente egy (szabad) napon nem dolgozom. Hiszen Isten is megpihent a hetedik napon, én sem vagyok szívósabb nála, nem igaz? Nem mindenki gondolja így. Legalábbis anyukám biztosan nem, ez a múltkori telefonbeszélgetésből kiderült…
– Én értem, hogy most akarsz ablakot pucolni, mert most van rá időd, és az is rendben van, hogy szeretnéd, hogy segítsek. De Anyukám, értsd meg, holnap nem megy: mi elhatároztuk, és évek óta tartjuk is, hogy nem dolgozunk vasárnap. Nem azért, mert lusták vagyunk, és nem azért, mert megtehetjük, hiszen egyébként felvet minket a pénz. Mert nem. Inkább azért, hogy rendszeresen tudjunk minőségi időt tölteni egymással, és igen, egy kicsit – ahogy szoktad mondani – „ilyen istenes dologról” is szól ez: alázattal belátjuk, hogy mi sem vagyunk többek a Teremtőnél, aki dolga végeztével szintén megpihent…!
– Tudom, tudom, ti a mezőgazdaságban dolgoztok, ott nincsenek vasárnapok. Persze, azt is elismerem, hogy a búza nem vár, egyetlen nap alatt is romlik a minősége, nincs idő a pihengetésre. A régiek is dolgoztak, ne mondd el százszor, tisztában vagyok vele.
– Igen, és hát a mentősök, tűzoltók, vendéglátósok, újságírók sem tétlenkedhetnek. Ez egyértelmű. A lényeg, hidd el, nem is ezen van. Legalábbis szerintem. Nem szó szerint a vasár- vagy ünnepnapi munkálkodásról. Itt arról van szó, hogy néha (úgy értem, rendszeresen, tervezetten) meg kell állni. Teljesen mindegy, hogy az vasárnap vagy csütörtök, az a fontos, hogy egyedül, vagy együtt a családdal, egészen kikapcsolódva – teljesen mással töltve az időt, mint más napokon.
Nagyapáink idején a fülledt, poros, kemény munkahónap után jött az aratásünnep. A pihenés és a hálaadás ünnepe. A tánc, az evés-ivás. A teljes feltöltődés. Manapság meg, képzeld el, újra divatba jött – főleg külföldön, persze, de már a hazai pénzügyi vonalon is előfordul -, a szombatév. Igen, Anya, már megint ezek az istenes dolgok.
A szombatév azt jelentette a bibliai időkben, hogy minden hetedik évben parlagon hagyták a földet, az emberek pedig nem dolgoztak, hanem pihentek, és azt csinálták, amit szerettek.
Manapság az angol cégek egyötöde gyakorolja a szombatévet: a felsővezetőket azért, hogy nehogy kiégjenek, és hasznavehetetlenek legyenek, elküldik egy évre utazgatni, éjjel-nappal pecázni, esetleg tanulni vagy könyvet írni. Háromszázhatvanöt nap múlva aztán ezek a vezetők újult erővel térnek vissza a cégükhöz, és új lendülettel dolgoznak.
Nem, most nem terelek… Én tudom, hogy, mivel a munkában van öröm és haszon, könnyű a rabjává válni. És, ha nem ütemezzük be a pihenőnapot, akkor az előbb-utóbb sokadrangúvá válik. Aztán elmarad. A pihenőnapot jól meg kell szervezni – azt olvastam, hogy az emberek például előre spórolnak a szombatévre, hogy tudjanak miből utazgatni vagy tanfolyamot fizetni.
Én például előre megfőzök a hétvégére. Éjféltől már nem nézek e-maileket, nem vagyok elérhető telefonon sem. Nem rendelek meg semmit, nem szeretném, ha a futár csengetne éppen akkor, amikor a családommal foglalkozom.
Sok apró, örömteli dolgot szervezek be egymás után – mert akkor biztosabb, hogy megtartom a teljes pihenőt, és nem kúszik be a fejembe egy munka, pénzügyi kérdés, vagy elintéznivaló, nyomasztó dolog.
Kicsit görcsös? Hát, jó, elismerem. De, tudod, apa betegsége, meg a te fásultságod pont erre figyelmeztetett. Hogy pihenőnap nélkül nem lehet élni, nem lehet feltöltődve, hatékonyan tovább munkálkodni. Csak elfásulni lehet. Belefáradni végül nem csak a munkába, hanem mindenbe, még abba is, ami elvileg örömöt ad.
Anyukám, most mennem kell, elintézem a postát meg a gyógyszertárat, mert holnap már ezen sem akarok görcsölni. Ne haragudj, hogy nem megyek. Szerdán megcsinálom az ablakokat. Addig pihenj egy kicsit! Jó, tudom, te nem… Szeretlek!
Kép: Pixabay
