Ha azt mondom, hétköznapok, akkor szerintem a legtöbben rávágjuk, hogy azok kemények. Mert dolgozni kell, sokat, keveset. A lényeg, hogy kell. Feladatunk van. Otthon, az irodában, vagy valami jóval megerőltetőbb helyen.
A mindennapi ügyeket intézzük, ami szükséges az élethez. Mint bevásárlás, csekkbefizetés. Bankba, gyógyszertárba, járunk. A gyerekeket hozzuk, visszük bölcsődébe, óvodába, iskolába, edzésre, különórára, fejlesztésre, pszichológushoz.
Ha valami baj még ki is zökkent a mindennapi monotóniából, akkor az már tényleg túl sok lehet, így még nehezebben élhetjük meg a hétköznapokat. Nem is folytatom. Elég a sok rosszból. Álljunk meg olykor egy pillanatra! Túl sokszor látok lehangolt, szomorú embereket. Akik mosolyogni és kedvesnek lenni is elfelejtettek. Pedig kedvesnek lenni igazán menő.
Vajon örülni tudunk még? Rá tudunk csodálkozni a világra? Hogy milyen szép? Hogy milyen jó élni és megélni minden jót és szépet, ami körülvesz? A virágok, a repülő pillangók. A tavasz. Ahogyan egyre többet csivitelnek a madarak.
A délutáni napfény, amely sokszor mintát rajzol a házak, szobák falára. Bárhol legyünk is napközben, mindezek ott vannak. Munkahelyen, otthon. Falun, nagyvárosban. Csak észre kell vennünk.
Értékeljük a mindennapokban, hogy van, akit szerethetünk, van aki szeret? Vagy van, aki fontos nekünk, és ha olykor távol is van tőlünk, sokat gondolunk rá, és az akkor egész testünket bizsergető érzéssel tölt el? Merünk felnőttként is gyerekek maradni? Jól érezni magunkat, bolondozni, még ha mások esetleg emiatt kissé bolondnak tartanak minket?
Rácsodálkozni a naplementére akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell válnunk valakitől, aki fontos a számunkra? Elmondjuk a szerelmünknek akár százszor is, hogy szeretjük, még ha mérgesek is vagyunk rá, mert nem tudta felvenni a mobilját?
Szükséges, hogy a jó és a rossz egyensúlyban legyen. Saját magunk miatt. Saját jóllétünk miatt. Mert a jóra is szükségünk van. A mindennapi örömeinket nem veheti el tőlünk senki. Az csak a miénk.
