Már egy ideje tej nélkül issza a kávét. Igaz, nem espressot. Az azért túl sok lenne. Vagyis túl tömény. Túl erős. Hiába kis mennyiség, mégis túl sok egyszerre. És azt csak úgy gyorsan szokás lehajtani, ő pedig szeret elidőzni bármilyen tevékenység közben. Benne lenni a pillanatokban. Nem. Az espressonak még nem jött el az ideje. Most még nem. Addig marad a hosszú kávé.
Egyébként is a fokozatosság híve. Ha már így a kávé jár a fejében, eszébe jut, hogy kezdődött nála kávézás szokása. És közben félmosolyra húzódik a szája. Ilyenkor mások talán nem látják, hogy mosolyog, és boldogság járja át, de ő tudja magáról, hogy ez így van. Talán nem is baj. Nem kell mindig mindenkinek mindent tudnia. Nem szereti kiadni magát. Nem megy az olyan könnyen. Az édesapja mondta mindig, tizenéves korától kezdve: ne add ki magad másoknak, mert visszaélnek vele. És milyen igaza volt. A rossz tapasztalat bizony könnyen körülbástyázza az ember szívét. Mit lehet ezzel tenni?
De a mosoly ettől függetlenül ott van. Pláne, ha boldog pillanatokra emlékszik vissza az ember. Gyerekkorában a szülei még együtt kávéztak. Ez egyfajta rituálé volt a panellakás apró konyhájában a narancs színű, egyébként kihajtható asztal mellett – amit persze soha nem hajtottak ki, mert úgy el sem fért volna. Anyának és apának is megvolt a saját helye, és arra is emlékszik, hogy melyikük milyen testtartásban ült a narancsszín asztalnál. Ez is a rituálé része volt, amelyet az emlékezetébe vésett, mint egy fényképet.
Ő mindig kapott tejszínhabot – valódi tejszínből, habszifonnal készítve. Akkoriban még tényleg tejből készült a hab, nem pedig egy polcról leemelt flakonból nyomták ki. A habra csepegtettek neki pár csepp kávét. Így kezdett kávézni. És ez most nem véletlenül jutott éppen most az eszébe. A rá jellemző sejtelmes félmosoly tehát jár ennek az emléknek, amit ott történt meg a panellakásban, ahol még gondtalan kisgyermek lehetett.
Gondtalan. Bár ezt is lehet az emlékek szépítik meg. Maradjunk annyiban, hogy ott és akkor, az élete kezdetén, öt-hatévesen így akarta érezni. Akkor pedig így is van.
És hát ugye a kávé. Aztán jó ideig kimaradt az életéből. Míg egyszer csak újra megkóstolta a gyerekkori emléke tárgyát. Persze tejszínhab nélkül, mert akkor azt már nem fogyasztott hozzá. Már nem. Annyi minden történt a kávémentes években, hogy úgy érezte, a tejszínhab már túl sok lenne a jóból. Vagy egyszerűen csak nem kívánta már az édes, habos finomságot. Netalán így büntette magát valamiért? Már nem emlékszik. Jó kis büntetés! Tejszínhab megvonás. Lehet ezzel büntetni? Lehet hát! A kávé maradt, a tejszínhab nem. De ez van, változik az ízlés. Ez nem baj. Inkább jó. Jó, ha történik valami olyasmi, ami változásra sarkall.
Változás. Ez a téma most különösen foglalkoztatja. Vajon az emberekre is vonatkozik, nem csak az ízlésre? – mélázott el, majd gyorsan el is szégyellte magát, hogy micsoda eszetlen kérdést tett fel magának. Nem mintha jó dolognak tartaná, ha bántja magát. Nem eszetlen ő, csak néha többet gondolkodik a kelleténél. És persze, hogy az emberek is változnak. Vajon ő is? – fűzte tovább magában a gondolatfolyamatot. Szokott magában magával beszélgetni. Így van ez, ha mások nem hallgatják meg. Ebbe különben is belefáradt már, hogy másokkal, a másikkal nem lehet érzésekről beszélni. El is felejtette már, hogyan kell. Talán ha valaki azt kérdené tőle, hogy mit érez, a világ végére is elfutna, csak ne kelljen rá válaszolnia. Hát persze, hogy érez valamit! Mint most is. Kimondani sem meri.
A változás szükségszerű. A változás csak úgy jön magától. Mint a kávéivás. Ami egyszer elkezdődött, régen, és talán annyira a zsigereiben volt, hogy aztán újra át akarta élni. A kávézás élményét. Mert az annyira jó volt. Lehet egy embernek annyit változnia, hogy amiről már egyszer úgy érezte, hogy az jó, de később, arról évek múltán már máshogy érez? Lehet annyit változni, hogy ami több, mint egy évtizedig jó volt, most mégsem az? Ez annak a tízen évnek a kukába dobását jelenti? Mintha az semmit nem jelentett volna? Akkor az az egész hazugság lenne? És ezt bevallhatja magának az ember még akkor is, ha ez fájdalmas? És most már nem a kávéra és a tejszínhabra gondolt. Tulajdonképpen boldogtalan volt. Hosszú évekig. Tűrt. Igen, tűrt, hogy semmibe veszik. Hogy amire ő vágyik, azt soha nem kapja meg, hiába kéri. Még őt szólják le érte.
Lehet így élni? Erre most nem is tud hirtelen válaszolni. Ehhez még idő kell. És még valami. Mert most van miért mosolyognia, még ha ezt csak titokban is teheti meg. Most boldog. Tényleg az. Megvan rá az oka. Ami legalább annyira fontos neki, mint gyerekkorában, a panellakásban, a narancsszín mellett a kávé és tejszínhab volt.
Fotó: Veselova Elena /Getty Images
Grafika: Mucsi Boglárka
