Minden felnőtt gyerekként kezdte. A nők lányok voltak, a férfiak fiúk. Aztán talán anyák és apák lettek. Az anyákról sokat beszéltünk. És az apákról? Az apáinkról? Velük mi van? Megvan a saját történetük. Fontosak nekünk ők is. Nagyon is. Ők már jelen voltak a mi gyerekkorunkban. Pedig talán nem volt miből meríteniük. Ők otthon még nem ezt látták. Mégis. A zűrzavaros helyzet még inkább felértékeli az apáink történetét.
Apáink története. A mi apáink története. Már mi is felnőttek vagyunk. Túl a harmincon, negyvenen. Akkor az apáink már túl a hatvanon, hetvenen. Nehéz elkezdeni a történetüket, mert nem is igazán tudjuk, hogy honnan indul. De mindenkinek megvan a saját története. Még nekik is.
Bár mi már csak apaként ismerjük őket. De voltak ők mások is. Kisfiúk. Boldogsággal, hittel és reménnyel teli kisfiúk. A gondtalanság nem biztos, hogy jelen volt az életükben. Az ötvenes években sem volt egyszerűbb az élet, mint most. Aztán ki tudja.
Apáink története
Más volt, az biztos. Akkor kezdődött az apáink története. Kinek könnyebben, kinek nehezebben. Az ő apáik még nem vettek részt a gyereknevelésben. Akkoriban nem úgy volt az. Az ő apáik dolgoztak a bányában, a föld alatt. Vagy gyárakban. A földeken. Nem volt energiájuk otthon a favonatozáshoz, vagy a bújócskához.
Apáinknak még nem volt kitől ellesni, milyen jó apának lenni. De apáink története is alakulhatott máshogyan. Az én nagyapám, miután vájárként előbújt a föld alól, ment a fiával játszani. A fiával, aki az én apám. Bicikliztek, beszélgettek. Ilyen is volt. Már az ötvenes, hatvanas években.
Mitől függ, hogy egy fiúból jó apa válik? Divatos kifejezéssel élve: elég jó apa? Soha nem szerettem az elég jó kifejezést. Zavar, hogy nincsen viszonyítási alapom: mert mihez képest elég jó? Ki határozza meg, milyen az elég jó? Az mindig csak utólag derül ki, hogy milyen volt az elég jó. Apáinkban ezért nagy lehetett a kétely, hogy ők milyen apák legyenek. Legalábbis, így gondolom.
Hogy ez hogyan sikerült nekik? Azt mi tudhatjuk. A gyerekeik. Amikor esetleg már mi is szülőkké váltunk, sok minden változik. Bennünk is, és talán bennük is. Talán felmentjük apáinkat. De talán nem is kell ezt megtennünk. Az én apám velem volt mindig. Velem van most is. Amikor lassan fordul a kocka. Mert ő egyre idősödik, betegeskedik. De ez is része apáink történetének.
Miért Marci? Hogy jön ide ez a név: Marci? Mert édesapámat így hívják: Marci. Nem Márton. Ő Marci. Édesanyjának egészen apró korában Mártonka volt. De már nem az. Nem is szerette azt a becézést. Réges-régen ő már Marci. Gyerekkorom óta imádom ezt a nevet. Számomra tökéletes. Hogy miért nem adtuk az egyik fiúnknak sem? Mert Marciból egy van.
Nekem a legszebb név a Marci
Ha meghallom valahol, hogy Marci, édesapámra gondolok. És megállíthatatlanul mosolyogni támad kedvem. Hogyan válhat egy név ennyire eggyé a viselőjével? Vicces, kedves. Kiáll másokért. A gyengékért. Mindig az igazságot, az igazságosságot keresi. Még ha az a nehezebb út, akkor is. Kemény és lágy egyszerre.
A jelentése harcos. Akkor nem véletlen. Semmi sem véletlen. Hogy most, amikor akkora fájdalmak gyötrik, ő összeszorított fogakkal vár. Vár arra, hogy most vele is foglalkozzanak. Mert ki mondja meg, hogy most mi a halaszthatatlan műtét? Ha az érintett ordít a fájdalomtól, élhetetlenek a napjai, akkor az az?
Ebben a zűrzavaros helyzetben, amikor az egészségügyben is minden a feje tetejére állt. Kivárja a sorát. Tudom, hogy kivárja. Miattunk. Mert apáink története nem ért véget azzal, hogy felneveltek bennünket. Unokáik vannak. Értük is érdemes tovább élniük.
Nemrégiben előkerültek régi fényképek. Az egyiken édesapám, Marci tizenkilenc hónapos, apró kisfiúként. Boldogságtól sugárzó arccal, egy homokozóvödröt szorongatva áll. És azzal a jellemző mosollyal. Már akkor, csepp gyermekként megvolt ugyanaz a testtartása, mint most. Ezerkilencszázötvennégyben készült a fotó. Azóta hány év is telt el? Ugyanolyan ő most is. Vagy Marci hatévesen biciklivel.
Hittel, reménnyel teli tekintet. Ez a hit és remény is megvan még mindig. Hogy honnan, nem tudom. És azok a fülek, amelyek akkor is, és most is ugyanúgy állnak. A legszebbek. Nekem ő az édesapám. Marci. Ezért a legszebb név nekem a Marci. Apáink történetében több van. Sokkal több.
