Legfőképpen azért járunk színházba, hogy kikapcsolódjunk. Akár úgy, hogy fajsúlyosabb darabot választunk. Benedek Zalán egyszemélyes monodrámája a mélybe taszít, miközben fel is emel. Színházi riportunkból kiderül, miért fontos jól kezelni a múltunkat, mit jelent áldozatnak lenni, és kiderül mi gátolhat bennünket a megbocsátásban.
A Harmadik napon monodráma nem az első darab, amit Benedek Zalánnal láthattunk. Legutóbb az Ádám és Éva stand-up comedy egyszemélyesén nevettünk, amiben a házasság intézményét figurázza ki. Feleségek és férjek szokásait egyaránt. (ITT írtunk róla.)S bár tudtuk, hogy ezúttal egy teljesen más műfajt látunk tőle, arra a katarzisra, amit átélhettünk, nem számoltunk.
Függöny
Pár perc késéssel, mint hét óra jelenik meg Zalán a Wesselényi utcai Baptista Gyülekezet színpadán. Nem tudjuk még, hogy ő itt kicsoda. Annyit tudunk a felvezetőből, hogy egy apáról és egy fiúról szól a színmű. Mivel egyszemélyes a darab, úgy sejtjük a rokonok egyikét láthatjuk tetőtől talpig fekete öltözetben a színpadon. De nem.
A darab történetben a főhős korábbi életét a különféle magánéleti válságokból ismerhetjük meg. Ezeknek a kudarcoknak a kiinduló pontja nem más, mint a főhős hányattatott gyerekkora. Benedek Zalán négy figurát hoz. A főhőst, az apát, a nagyapát és a kriminálpszichológust, aki egy bűncselekményben vizsgálódik.
De, hogyan oldja meg Zalán egy személyben, hogy több másik szereplőt játszik? Nem, nem öltözik át, legfeljebb átfésüli a haját, vagy valamilyen kelléket ölt magára, egy sapkát vagy éppen egy szemüveget. És persze átváltoztatja a hangját, a testtartását, érezhetően más lesz a figura. Négy teljesen más személyiség. Zseniálisan változtatja az alakját!
A harmadik napon
A darab negyvenöt perce felvázol egy egész életet. Megismerjük belőle a főhőst. Akiben különféle identitáskérdések sorakoznak fel a néző előtt: – Ki vagyok én? Egy áldozat lennék? Vagy valami más is még? Csak a másik volt vétkes, vagy én is?
A főhőssel együtt a néző is egyfajta „kigyulladt a lámpa” állapotba kerül. Anélkül, hogy a darab nézése közben tudatosan keresné, észrevétlenül előkerülnek emlékeiből, a főhős életéhez hasonló helyzetek. És a darab végén viszont már tudatosan el is gondolkodik azon, ő maga hogyan bánt a saját múltjával, hogyan dolgozta fel az esetleges sérelmeit? Vagy maradt valami megoldatlanul?
A színdarab összességében mélyre menő, de felemelő is. Megmutatja, hogy a kiút a megbocsátás lehetőségében van. A harmadik napon monodráma egyik lényege pedig pont ebben rejlik, hogy az embernek igenis tisztában kell lennie azzal, hogy vétkezéseiben, a vele történt sérelmekben, jogosnak tűnő cselekedeteiben mikor, milyen arányban vétkes és áldozat egyszerre? Mert semmi sem fekete vagy fehér.
S miért pont ez a címe a darabnak? – érkezik a kérdés a nézők sorából a közönségtalálkozón. – Mert a történet itt, a vallomás és az ítélethozatal között eltelt harmadik napon fordul meg. Amikor a főhős az identitás kérdések megválaszolásával felismerésre, kvázi belső feltámadásra jut ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani – vázolja címválasztását a szerző.
Belső utazás
A darab mindösszesen negyvenöt percében feszült figyelem érezhető a nézőtéren. A színházteremben kissé hűvös van, nem azért, mert nem fűtenek, hanem mert a történet lehűti a kedélyeket. És végül is valahol ez a darab célja. Benedek Zalán később, a közönségtalálkozón elárulja, nem csupán egy pszichológiai utazást szeretett volna megjeleníteni színpadon, hanem az összefüggést is bemutatni a kereszthalál és a főhős élethelyzete között. Szerinte, ha a megváltás és feltámadás valóság, akkor annak jelentőségének kell lennie a krízisben is.
A színész felhasználja a Szentírásból jól ismert mondatot is, miszerint „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”. Kulcsfontosságúnak érzi az író, rendező és színész, hogy ezt a mondatot a néző magában is elvesse. Mert véleménye szerint ez az a mondat, ami kibillenti a főhőst az áldozatszerepből, amikor egy kulcspillanatban eszébe jut egy régi emlék egy színdarabból, amit gyerekként látott.
A közönségtalálkozón nem is marad el a kérdés, Benedek Zalán és a főhős élete között hol van közös pont? A színész elárulja, ott mindenképpen, hogy gyerekként ő is sokat járt színházban, óvodás korában a többieket magával csalta. Megtudjuk tőle azt is, hogy az alkotói folyamat során igyekszik lefülelni magát, ha öncélú lenne: – A darab akkor sem szólhat rólam, ha éppen
egyedül állok a színpadon, sokkalta inkább azokról a közös tapasztalatokról, amik a színpadon megjelennek.
Befejezésül: megbocsátás
Anélkül, hogy elárulnánk bármit a cselekményről azt leírhatjuk, hogy a darab egyik lényege az áldozatszerep bénító hatásának megjelenítése a deszkákon. Benedek Zalán színjátékából kiderül, a megbocsátás szerinte, csak úgy mehet végbe, ha nemcsak áldozatként tekint a főhős önmagára.
– Szerintem, áldozatnak lenni voltaképpen egy statikus álláspont. Úgy tűnik nem kell mozdulnom, hiszen én vagyok a sértett, felém kell közeledjenek, tőlem kell bocsánatot kérjenek – zárja le a közönségtalálkozót a színész.
S hogyan áll fel a néző a színmű és a közönségtalálkozó után a zsöllyéből? Nagyjából azzal a gondolattal, hogy bizony az élet, olykor nagyon is meg tudja nehezíteni az életünket. Az olyan pofonegyszerű dolgok, mint hogy megtetszik nekünk valaki, szerelemesek leszünk, szülőkké válunk, amelyeknek örülni „kellene” válnak iszonyatosan nehézzé.
A legtöbbször azért, mert otthonról kapunk, örökölünk, hordozunk, cipelünk, adunk és örökítünk tovább különféle fájdalmakat, ami alól bizony sokszor nem könnyű feloldozást adnunk, se nyernünk. És a látottak pont ebben lehetnek a segítségünkre, mert akaratlanul is elgondolkodunk azon, hogyan bántunk eddig a saját múltunkkal, hol kellett volna, miben kellene bocsánatot kérnünk, vagy éppen megbocsátanunk ahhoz, hogy feloldozva, újjászületve élhessünk tovább.
Fotó: Benedek Zalán
