Olvasási idő: 2 perc

Olcsó arcszeszek illata

Egy konferenciára mentem ma. Olyanra, amit normális újságíró meg sem írna, mert nincs semmilyen hírértéke. Egy konferenciára, ami egy hetven éve nem gyártott fegyverről szólt. Van aktualitása? Semmi. Miért kellett írnom róla? Mert ez a munkám. Arról írok, ahová küldenek.

A konferencián nem vettem részt. Ilyenkor mindig csak a megnyitóra megyek. De éppen ez az érdekes. Fél órával előtte ott vagyok, s az érkező vendégek beszélgetéseit hallgatom. Hihetetlen elszólások, hihetetlen sztorik, hihetetlen magánbeszélgetések hangzanak el ilyenkor. A szürke ember, az újságíró ilyenkor olyan, mint a kisgyerek. Látják, hogy ott van, de azt hiszik, úgysem érti, miről beszélnek. Pedig mindent hall és raktároz.

A mai nap különleges volt. Olyanok gyűltek össze, akik már nagyon régóta nyugdíjban vannak. Nosztalgiázni. Bejöttek a terembe. Lassan. Nagyon lassan. Érezték, hogy fontosak, hiszen meghívták őket. Csupa, csupa férfi, csupa aggastyán. Lassan szokott a szemük a helyhez. Feszengtek és nézték egymást. Aztán egyszerre csak valaki felismert valakit. „Mi nem együtt szolgáltunk, Lajos?”

És hirtelen az egész álomszerűség leszakadt, egyre többen ismerték fel egymást, volt katonák, kik valamikor régen, nagyon régen szolgáltak, és jöttek, jöttek, és minél több ismerős lett, annál több lett a könny. Ilyen hangzavart egy konferencián soha nem hallottam. Nem amiatt jöttek, hanem egymásért. Találkozni negyven-ötven éve elveszett emlékekkel, fiatalságukkal.

Tizenkét percet csúszott a kezdés. Két nyolcvanas bácsi épp előttem ült. A narrátor csendet kért, de ők ketten nem hallották. Folytatták. Nagyon hangosan. Nem láthatták egymást hosszú évtizedek óta. – És Jutka? – kérdezte az egyik. – Meghalt. Még 79-ben – válaszolt a másik.

Hosszú, nagyon hosszú volt a csend. De így volt rendjén. Nem kezdődött semmi, nem beszélt a mikrofonba senki addig, ameddig a két öreg sóhajtva észre nem vette, hogy csak ketten állnak a teremben.

Lassan leültek, zavartan, szomorúan. Aztán egymásra mosolyogtak.
Ezért a mosolyért volt érdemes elmennem. Jutkáért, aki 79-ben halt meg.

Fotó: Unsplash

Szólj hozzá!

Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!

Oszd meg a cikket!

Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.

Ha tetszik a magazin:

Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

 

Olvasd el ezt is

Jóllét, ami továbbgondolkodtat

Válogatott írások testi-lelki egyensúlyról, önismeretről és az emberi létről.

Ebben a válogatásban olyan cikkeket szemlézünk, amelyek túlmutatnak a felszínes jóllét-tanácsokon. Gondolatébresztő írások test és lélek kapcsolatáról, életmódváltásról, belső munkáról – hogy a mindennapi jól-létből valódi jóllét lehessen.
Az élet sokszínű, ahogyan mi magunk is azok vagyunk.

Témáinkat az életből merítjük, írásainkkal az élet valódiságát mutatjuk meg.

Tőlünk neked.
Olvasói sarok hírlevél
Lépj be az Olvasói Sarokba különleges tartalmakért!
© 2017-2025 Szoknya és Nadrág Magazin – Minden jog fenntartva.