Szomszédok. Szinte elkerülhetetlen társadalmi kapocs. És így egyben téma is. Persze vannak olyan szerencsések(?), akiknek a legközelebbi szomszédjuk nincs sem látó-, sem hallótávolságban, de valószínűleg ők vannak kevesebben. Gyakoribb, hogy szomszédjaink vannak, mondhatni túl közel, és meg kell tanulnunk egymás mellett élni és egymást élni hagyni. Ez gyerek(ek)el a nehezebb. De nem kivitelezhetetlen.

Élni és élni hagyni, nem egy könnyű feladat. Rengeteg mindent kíván maga után. Márpedig jó szomszédjainak lenni egymásnak mindenki érdeke. Mert nem mindenki szeret költözni. Sokan szeretnek ott élni, ahol egyszer, és mindenkorra már kialakították az otthonukat. Úgy, ahogy nekik kényelmes. Ahol, ha le is szakadt egy polc, vagy elkopott már a sokat használt szőnyeg, és a konyhában nem elég a konnektorok száma, az akkor is az otthonuk, az édes otthonuk. Ott, azon a környéken, ahol ismerős minden macskakő, tűzoltócsap, környékbeli kis üzlet kínálata és a jó szomszédok is megvannak. Nekem nincs ilyen helyem.

Valamikor én is arról álmodtam, hogy abban a házban nőnek fel a gyerekeim, amiben én. Ám az élet keresztül húzta az elképzeléseimet, és ma már úgy érzem, ez túl romantikus vágy volt. De legfőképpen nem praktikus. Ma már úgy tartom a legelőnyösebbnek, hogy az otthonom ott legyen, és olyan legyen, ami a legjobban kiszolgál engem, és a családomat. Mindannyiunkat. Amihez mindig szem előtt kell tartani az igényeinket, és azok változásait. És az sem árt, ha ott vannak jó szomszédok is.

Bulis negyedből a zöld övezetbe

Végül is erre tanított az édesanyám is. Tizenhárom éves voltam, amikor a nagyszüleim nagypolgári lakásából saját otthonba költözzünk. Már nem volt szükségünk a többgenerációs életre, és a nagyszüleimnek is már sok voltunk. Egy, mindössze huszonkilenc négyzetméteres garzonba mentünk, ahol minden összkomfortos volt, csak éppen nagyon kicsi. Előszoba, főzőfülke, fürdőszoba és egy nagy szoba alkotta a garzont, na meg egy francia erkély. Mindez Budapest belvárosában, rálátással a Király utca-Anker köz sarkára. Keressen rá az olvasó, meglátja, még ma is trendi környék, akkor is az volt!

Pár évvel később néhány utcával arrébb költöztünk, a Wesselényi utcai Zsinagóga szomszédságába. Dupla akkora térbe: előszoba, fürdőszoba, konyha, hall és két szoba sokasága lett az új otthonunk. Erkély nélkül, viszont egy romantikus padlásfeljáró lépcsővel a konyhaablakunkkal szemben. Ahol vidáman díszeleghettek a rozoga zománcos lábosba ültetett virágok. Így lett saját kamaszszobám. Huszonnégy éves koromig laktam ott, a város lüktető központjában, karnyújtásnyira mindentől: kultúrától, szórakozástól, bevásárlási lehetőségtől…ott, ahol akkor a legpraktikusabb volt nekünk. De messze az igazi zöldtől. Hegyektől, erdőktől. Amikre már akkor vágytam.

Ezt követte egy iparváros zöldövezete, a társasházi lakás ötven négyzetméterén: előszoba, konyha, fürdőszoba, nappali és háló. Itt is bent a centrumban, de a város jellegétől függően mégis a zöldben, közel a hegyekhez és erdőkhöz. Tökéletes választás volt már fiatal házasként, gyerek nélkül.

Jó szomszédi viszony

A közvetlen szomszédokat mindenhol keresztnévről ismertem, ismerem. Mondjuk a nagymamámnál nehéz lett volna a felső szomszéd nevét nem megjegyezni, mivel a nagymamám testvére lakott felettünk. Tini néni a lányaival. Tini néni újságíró volt. Ez fontos információ rám nézve.

A belvárosi garzonban is tudtam a szomszédok nevét, de alig találkoztunk velük, jóformán csak ünnepnapon. Emlékszem, ha –az akkor nagyon is ritkaság számba menő– házközponti fűtés valamiért nem működött, akkor azonnal összerohant a félszomszédság. Egyébként kamaszként nem igazán érdekeltek a szomszédok, és mivel nem voltam hangos kamasz, az anyukám meg egyébként sem lármás típus, nagyon nem volt kommunikálni valónk egymással. Vagyis nem kellett rám szólniuk, a gyerekre ezért vagy azért. Tojásért, tejért persze becsengettünk egymáshoz.

Éva néni a Wesselényi utcában a jobb oldali szomszédunk volt, az összes Tarzan filmet kívülről tudtam, mert annyiszor néztem meg vele. Mentőt jól, szakszerűen mellette tanultam meg hívni, mert a néni cukorbeteg volt, és sokszor esett össze. Később, amikor Éva néni meghalt, a lánya nekem adta a teflonos őzgerincformát, mert tudta, az édesanyja rendszerint kölcsön adta nekem egy-egy gyümölcskenyér szeletért cserébe. Miatta tanultam meg kevesebb cukorral sütni. És ma is az egyik legkedvesebb edényem az a sütőforma.

Bal oldalról egy egyetemi tanárnő lakott a lányával, a vele való szomszédsággal is gazdagabb lettem. Anna könyvet írt az alternatív pedagógiai irányzatokról, ami később, amikor már rég nem voltunk szomszédok, és én anya lettem, bizony igencsak jól jött. Egyébként nem voltunk különösebben jóban, de rosszban sem. Úgy éreztük, hasonló problémákkal küzdhetünk, ami az anya-lánya viszonyt érintheti, a gyerek tinédzser-fiatal felnőtt korában.

Fordult a kocka: viszonyból iszony

Az iparvárosban is voltak szomszédok, nénik-bácsik, fiatalok. Utóbbiak a lépcsőházban velünk szemben. Mókásnak találtam, hogy a tükörben ugyanolyan lakásnak a berendezését másként oldottuk meg. Mindig tanul az ember. Én ott azt, hogy szükségem lenne egy kamrára. Mert nekünk ugyan nagyobb volt a konyhánk, mint az övéké, de nekik viszont volt kamrájuk. Amihez a mai napig ragaszkodom. Pontosabban ragaszkodnék, mert nincs. De az álmomban szereplő otthonban van kamra. Is. Meg más is.

Egészen addig szerettem abban a társasházban lakni, míg meg nem született a fiam. Mert akkor, a lift nélküli házban a második emelet, egy csapásra irdatlan magassá lett. Főleg babakocsival, benne egy babával és a bevásárolt holmikkal egyszerre. A cipekedést valahogy mindig megoldottam. Vagy több körben, vagy a jó szomszédok segítségével.

Ami nagyobb baj volt, hogy egyszerre minden zaj tízszer hangosabbnak tűnt, mint annak előtte valaha volt, amikor a gyereket szerettem volna altatni. A porszívó hangja, az ajtócsattanás, a mosógép zöreje. Főleg a zenével gyűlt meg a bajom. Ami igazából zaj volt. Nem csak nekem, a többi sértett fülű szomszédnak is. A mi – hálószobánkkal közvetlen – falszomszédunk egy kitehetetlen bérlő volt, a rendőrség sem értett vele szót, hogy halkítsa le, a halálba kergető mélabús zenéjét, amit ordítva hallgatott. Nem akartunk meghalni. Elköltöztünk. Nem csak ezért. Sok szép történet ellenére, igazából sosem szoktam meg azt a várost.

Igazi jó szomszédok

Az új otthonunk közel vitt (vissza) a fővároshoz. Abba a városba, ahol most is élünk. Ide már a fiammal együtt, ketten költöztünk. Ilyen a válás. A lakás mérete ugyanaz, mint korábban, csak megint egy újabb beosztást ismerhettem meg. Egy igazi modern otthont, egy lakóparkban. A földszinten, belépéssel egyenesen a kertből. És kilátással a kertbe az erkélyen át. Előszoba, fürdőszoba, külön vécé, amit utoljára kislányként még a nagymamám lakásában „élvezhettem”. Plusz egy gyerekszoba és egy amerikai konyha, amire akkor a legnagyobb szükségem volt. Egyedülálló anyaként, rákbetegségből gyógyulva egy totyogó gyerekkel, mert így a konyhasarokból szinte az egész lakást beláttam, különösebb megerőltetés nélkül. Tökéletes választás volt mindaddig, míg ki nem nőttük a lakást.

A földszinten annyit ugrált a gyerek, amennyit akart, a kutya nem szólt ránk. Kiabálhatott is akár, ahogy a torkán kifért, mert a közvetlen szomszédunk, Kati néni, bizony elég süket volt ahhoz, hogy hallja. Meg annyi unokával, és dédunokával büszkélkedve, egyébként is toleráns volt. Egyébiránt a szomszédok nagyobb hányada kisgyerekes család volt. A nyári délutánokat rendszerint együtt töltöttük kint, és gyakran összejártunk egymáshoz. Csak páran nem örültek a kertben játszó gyerekeknek.

A jó szomszédok között sok jó ismerősre tettünk szert, gyerekek-felnőttek egyaránt számíthatunk egymásra, figyelemmel kísérjük egymást akkor is, ha sokan elköltöztünk azóta.

Fiam, halkabban! 

Jelenleg hatvanhét négyzetmétert foglalunk. A szomszédos lakóparkban. Megint költöztünk. Itt is van előszobánk, fürdőszobánk, külön vécénk, a gyereknek egy jóval nagyobb szobája, mint a korábbi lakásban volt, ahogy nekem is egy még nagyobb amerikai konyhás nappalim, ami egyben a háló. Nincs kamránk, de van erkélyünk is, tele virágokkal. És szomszédjaink. Például a fiam énektanára. Kisváros. Szoktunk tojást, cukrot kérni egymástól, vagy más apró szívességet.

Itt egyébként jóval nyersebbek a szomszédok, például egyáltalán nem tűrik a kertben játszó lurkókat. Ráadásul emeleten lakunk, a fiam meg kiskamaszként ugrál, labdát pattogtat a lakásban, mivel a kertben nem lehet. Mit csináljak, ugye gyerekből van?! Na meg trappol. Hangosan. Úgy istenigazából. Amin semmi csodálkozni való nincs. A legtöbb gyerek trappol. Én is trappoltam ennyi idősen.

A szomszédok ezért ugyan nem szóltak. Még. Az alattunk lakó, szerencsénkre nem hall jól, vagy nagyon toleráns. De tudom, nem jól van ez így. Kellene az a saját kert…és más is.

Új szomszédokra vágyunk

Hiszem, hogy az otthonunknak, annak ellenére, hogy vigyázunk rá, elsősorban bennünket kell szolgálnia. Ott, abban a környezetben kell lennie, ami az életvitelünknek a legpraktikusabb. És úgy szükséges kialakítani, berendezni, hogy az a lehető legkényelmesebb legyen nekünk, benne lakóknak.

Nekünk nagyon kellene a saját zöld, a kert. Amiben a fiam kedvére ugrálhat, labdázhat, ahol én némi zöldfűszert és más egyebet termeszthetnék. Szükségünk lenne még egy hálószobára, nem jó móka az amerikai konyhában aludni, a legmodernebb hűtő is zúg, világítanak a konyhai gépek, a tévé, a wifi és egyéb eszközök LED lámpái. Nehezebb elaludnom ott, ahol egész nap élünk.

Minden vágyam egy tó partján lakni, mögöttem egy erdővel, közel egy nagyvároshoz, olyan helyen, ahol vannak jó szomszédok. Olyanok, akikkel képesek vagyunk egymás mellett élni, és élni hagyni egymást. A fiammal hasonló korú gyerekekkel, hogy legyenek játszópajtásai.

2020.10.14.

Három évvel később: Az sem baj, ha más nyelven beszélnek a szomszédaink. Például svédül. 


Fotó: Stocksy