Nem lehet kikerülni, se nem átugrani a törvényszerű fejlődési szakaszokat. Egyet lehet tenni, felkészülni rá. Már amennyire lehet, mert a mai kamaszok szüleitől úgy hallom, nem lehet. Inkább számítsak a legrosszabbra, majd azt szorozzam meg kettővel.

Nézem mekkora már a fiam lába, keze. Hallgatom a cuki hangját, amiről tudom, hogy lassan megváltozik. Figyelem a néha még esetlen mozgását. Látom benne az édesapját, a testvéremet és az apukámat is. Főleg az öcsémet, aki egy hajszállal volt vagányabb ennyi idősen. Eszembe jut, milyen sokszor kívántam, hogy mint a testvérem, egy olyan helyes kisfiú anyukája lehessek. Megkaptam.

A testvérem nem ebben az országban nőtt fel, a vagányságát – a személyiségén túl – betudtam annak is, hogy egy lazább, megengedőbb mentalitású közegben él. Sosem felejtem el, hogy alig volt hétéves, amikor kérdően rámutatott egy óvszerreklámra, amire az apukánk gyorsan azt felelte: cukorka. Egy hónappal később, a testvérem volt az egyetlen az elsős osztályban, aki nem tudta mi az, amikor egy használt darabot pillantottak meg a gyerekek az erdei kiránduláson. Akkor megfogadtam, hogy a prevenciónak fogok élni, ha szülő leszek, és amiről csak lehet igyekszem majd a gyerekemet felvilágosítani időben.

De mikor jön el az ideje?

Mondanám, hogy minden szülő érzi, hogy mikor kellene a gyereket erről, arról és amarról felvilágosítania, de ezt nem mindenki érzi. Vagy igen, csak nem elég bátor. Nem elég tájékozódott. Nincs ideje a saját gyerekére. Esetleg ő maga nem akarja, hogy a gyereke leváljon róla és nem akarja felismerni, hogy de már ott tart a gyereke, már a kamaszkor kapujába lépett, már kamasz. Vagy sajnos egyszerűen bele sem gondol, hogy neki kellene. Az ő felelőssége lenne. Áttolja az iskolára, vagy legalábbis át akarja adni a felelősséget. Vagy van a túloldal, hogy a szülő barátnak tekinti a gyereket, egyformán öltöznek, jófejűen cimbiznek, de a szülői feladat a részéről részben vagy egészben elmarad.

Gőzöm nincs, hogy én jól csinálom vagy sem, ez nem derül ki sosem, vagy legfeljebb, amikor a fiam felnőtt lesz én meg már nagymama, hiszen még csak tízéves, de bizonyos dolgokkal tisztában van már. Jóval több mindennel, mint én voltam ennyi idősen. De nincs mese, erre szükség van, más a világ most, mint a gyerekkoromban volt. Elég, ha tévét néz, amiben reklámok vannak, végigsétál az utcán, vagy csak megnéz egy-két videójáték-ismertetőt a videómegosztón, mindenhonnan ömlik rá a való világ.

És bizony a kérdéseket záporoztatja rám, csak győzzem megválaszolni azokat. És nem adom fel.

A fiam

A fiam tízéves lesz májusban. Csaknem egy éve kezdődött a változás, amire nem lehet felkészülni, bármilyen tudatos is vagyok, bármennyire is igyekszem.

Beláthatatlan mi lesz még itt.  A mai nagykamaszok szüleitől úgy hallom, számítsak a legrosszabbra, majd azt szorozzam meg kettővel.

Tavaly ilyenkor egy szomorú helyzetben kezdett el nevetni, és nem értette mi történik vele. Majd ugyanez megesett fordítva is: egy vidám helyzetben a sírás fojtogatta, nem a röhögéstől. Ezt követte az, hogy indok nélkül, spontán rátört a sírás, és gőze nem volt arról miért. Nekem sem, illetve igen, tudtam, a hormonok miatt. És mit csinál ilyenkor egy mai anyuka? Megbeszéli a saját anyukájával, a barátnőivel a helyzetet, na, meg felcsapja a szakirodalmat. Én legalábbis így cselekedtem. Majd leültem a fiammal. Jobban mondva megvártam a kellő pillanatot, ami nála vagy a kádban fürdést vagy a villanyoltás utáni összebújós beszélgetést jelenti. Ő ilyenkor a legnyitottabb arra, hogy bármelyikünk előhozakodjon kérdéses, kényes, problémás témával.

És ekkor elmondtam neki, hogy lassan kamasz lesz, sőt most úgy tűnik már kiskamasz, ő növekszik, fejlődik, nagyobb lesz, ami már nem csak abban merül ki, hogy egyre magasabb, két hónap alatt kinő egy pulóvert, vagy a lábmérete lesz rögtön egy számmal nagyobb, hanem a teste belül is változik, amibe beletartozik a lelki, gondolkodásbeli fejlődés is. Egyre több mindent tud a világról, amit az agya is egyre jobban képes befogadni, felhasználni, szelektálni, megőrizni vagy éppen kitörölni. Mivel rengeteg dokumentumfilmet illetve olyan mesét néz, ami a természetvilágról szól, így gond nélkül beszélhettem neki a kémiai, és biológiai változásokról is, tudta mi az, hogy hormonok.

Fiam: Kérdezd a nagymamát!

Átbeszéltük azt, hogy nem csak a teste változik meg, és a többi vele egykorú fiúé és lányé is, és hogyan, hanem azt is, hogy bizony a gondolkodása is más lesz. Beszéltünk arról, hogy mindaz, amit gondol, érez, vél a világról, az egyszerre lehet számára még érdekesebb, lelkesítő, mint ahogy lelombozó vagy ijesztő is. Hogy akár alapjaiban megkérdőjelezheti mindazt, amit eddig jónak vagy ellenkezőleg rossznak tartott a világban, az iskolában, a barátaiban, de akár az otthonában, és bennünk a szüleiben is. De leginkább önmagával szemben kérdőjelezhet meg bármit. Idővel érezheti úgy, hogy mindenki hülye körülötte, leginkább, mi a szülei és nagyszülei.

Lehet úgy érzi semmi nem szép és jó bennem, ami addig megkérdőjelezhetetlen volt számára, majd megkérdőjelezi. Az összes hibámat meglátja majd, és azt is, a mi nem az, de annak érezheti, és nem lesz rest hozzám vágni azokat, akár ellenem is fordulhat. Előfordulhat, hogy nem akarja elfogadni mindazt, amit addig elfogadott, és szembeszegül egy rakás dologgal. Bizonyára csúnyán beszél majd velem, és olykor randán is viselkedik, de én ugyanúgy szeretem majd, és még ha nehéz is lesz, igyekszem majd nem magamra venni és nem haragudni rá.

Ez a téma újra és újra előkerül nálunk. Mondhatni mindennaposak, ahogy egy újabb és újabb ” kamaszkori tünetet” fedez fel magán.

És bizony a fiam (még) gyermeki lelkülete igazán nehezen veszi azt, hogy majd ő is olyan otromba kamasz lesz, mint akiket lát maga körül. Éppen ezért kitalálta, írásba adja nekem, hogy később „felhasználhassam ellene„ ő megígéri, ha megmutatom neki a saját ígéretét, akkor majd elgondolkodik azon, hogyan kellene viselkednie, ha nem éppen úgy tesz, tett, ahogyan nem szabadna.

Így én is megígértem neki, hogy majd mindig igyekszem figyelmeztetni magamat arra, hogy csak a tinivér dolgozik benne, egyébként ő egy cuki pofa. Pont olyan, amilyen babaként volt, na meg még tízévesen (mert most még azért nagyjából cuki pofa) továbbá arra, hogy mindezt én is átéltem valaha. És hogy ízelítőt adjak neki, elmeséltem miket éltem meg kamaszként, sőt feljogosítottam arra, hogy nyugodtan kérdezze meg a nagyszüleit arról a korszakomról. Lehet persze, megbánom majd ezt pár év múlva, de akkor majd megírom azt is, hátha kellőképpen vissza tudok rettenteni attól másokat, hogy kövessék a tapasztalatlan, hiszékeny, gyanútlan példámat.

Zárásként

De azért zárásként egy valamit elárulok: Lehet naiv vagyok, de valójában egyáltalán nem félek attól, hogy a fiam kamasz lesz. Majd ha nem bírok vele, legfeljebb elküldöm a testvéremhez. Aki pontosan tudja majd meddig húzódhatnak, a jó messzire kitolható, de még észérveken belüli határok, amit ha akar, ha nem a fiam, akaratlanul úgyis átvesz majd tőle. És én nyugodt leszek, mert tudom, a fiamnak kalandos kamaszkora lesz!

Fotó: Pixabay