Az egyedüllét és a magány nem egy és ugyanaz. A magány érzését éppúgy megélhetjük a párkapcsolatban is, mint egyedülállóként. Ilyenkor úgy gondoljuk, hogy egyedül vagyunk a világban. Mellette még csalódottságot, lehangoltságot, szomorúságot is vélünk. De ki szeretnénk lépni belőle. Hogyan tegyük?

Van belőle kivezető út, amit viszont egyedül nekünk kell végigjárnunk, mert senki más nem teheti meg helyettünk. Az út sem rövid. Viszont a táv legyőzhető!

Összeszedtünk pár olyan pontot, ami nekünk is segített egykoron. Mert velünk is megesett. Nincs olyan ember, aki ne élné ezt át az életében legalább egyszer, s igen, van, aki akár többször is.

Az első lépés amit tehetünk azért, hogyne legyünk magányosak az, az, hogy elfogadjuk ennek a tényét, anélkül, hogy emiatt szégyenérzetünk, lelkiismeret-furdalásunk lenne, valamint önmagunkat vagy másokat hibáztatnánk ezért. Mert nem egyedül vagyunk ezzel az állapottal. Mindannyiunkkal megeshet. Nem úszhatjuk meg ki kell, hogy mondjuk magunknak hangosan így érezzük. Magányosan. Mondjuk ki: – Magányos vagyok!

Ez persze nem úgy működik, hogy kimondtuk, majd a feladat listánkon kipipáljuk megtettük, ezért varázsütésre el is múlik a magányunk. Mert nem múlik el ennyitől.

Naponta többször kell ezzel szembesítenünk magunkat. Hosszú heteken, akár hónapokon is át. Szóban, írásban, tükör előtt és nélkül, csendben magunkban, belekiáltva a világba, másban megbízva elsuttogva. Hol dühösen és sírva, hol nevetve a megkönnyebbüléstől, hogy végre kimondtuk.

Miközben ízlelgetjük a magányt, úgy el is fogadjuk azt. Második lépésként tanuljuk meg magunk javára fordítani a magányt.

Legyünk rugalmasak! Felejtsük el a csigaházunkat. Tegyünk olyan dolgokat, amiben jól éreztük korábban magunkat. Vegyük elő a bakancslistánkat és vegyük sorba azokat, amiket már régóta szerettünk volna megtenni. Ezekkel tudatosan tarkítsuk és szépítsük az életünket. Legyünk mi a főszerepben! A magányból kivezető utat kezeljük lehetőségként, hogy valami számunkra újat tanulhatunk, valami mást élhetünk meg, mint eddig.

Nem akarok tovább magányosnak lenni

Olykor erőszakosnak is kell lennünk magunkkal. Együnk akkor is egy fagylaltot, ha nem kívánjuk, csak tudjuk róla, hogy igen valamikor szerettük. Hagyjuk az ízlelőbimbóinknak, hogy legyőzzék a magunkba vetett érzést, hogy nem kívánjuk, nem segít semmin, nincs szükségünk örömre. Mert igenis szükségünk van apró örömökre. Találkozzunk olyan emberekkel, akikkel húztuk-halogattuk a találkozást. Keressük fel rég nem látott családtagjainkat, távoli rokonainkat, barátainkat. A gyökerek, a közös emlékek, a nevetés, a pozitív gondolatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy leküzdjük a magányt és boldogabbnak érezzük magunkat napról-napra.

Kölcsönözzünk ki vagy vásároljuk meg azt a könyvet, amit már rég olvasni szerettünk volna. S még ha össze is folynak a betűk a szemünk előtt, és nem kötnek le a sorok, akkor is igyekezzünk elrepülni oda, ahol, amiben a könyv világa él. Ugyanígy nézzünk meg egy filmet, hallgassunk meg egy koncertet, éljük át amit a zene ad, sportoljunk, játszunk egy videojátékkal, fogjunk bele egy rég áhított hobbyba. Tanuljunk, az új ismeretek pozitív életérzéssel tölthetnek el. Ne sajnálunk semmit magunktól, akkor sem, ha úgy érezzük semmi értelme nincs a vágyainknak.

Tegyünk akkor is valamit, ha nincsenek is vágyaink. Pont azért, hogy legyenek! Igen, kényszerítenünk kell magunkat arra, hogy örüljünk! Tegyünk úgy magunkkal, ahogy másokkal is tennénk.

Legyünk elnézőek magunkkal, ne legyünk szigorúak azért, ha esetleg visszaesünk, ha mégsem érezzük jobban magunkat. Ne adjuk fel!

Folyamatosan igyekezzünk kipróbálni új dolgokat, hogy sikerélmény érjen bennünket. A pozitív életérzéseinket már könnyebben megosztjuk másokkal, így keveredhetünk vissza a társasági életbe, a párkapcsolatunkba, ha abban lennénk magányosak, vagy ha egyedülállók vagyunk bátorságot meríthetünk a továbblépéshez.

Kép: Starlet Photography