Október végén-november elején feltorlódnak a különféle jelentőségű emléknapok, ünnepek, hagyományok. A reformáció, a halloween, a mindenszentek és a hallottak napja.
Ma mindenszentek napján, pirossal jelezte a naptár, hogy mára némi felmentést kaphatunk a saját életünk, a mindennapos mókuskerék alól. Huszonnégy órára megpihenhetünk, hogy emlékezzünk azokra a felmenőinkre, szeretteinkre, akik már nem lehetnek velünk.
A nap jelentőségét elhalványítja rendszerint, hogy ilyenkorra esik az őszi szünet az óvodákban, az iskolákban. A gyerekeket pedig valahogy le kell foglalni. A szokásainkat, hogy milyen dátumokat tartunk számon és mit nem, azt persze mi magunk alakítjuk ki, a legjobb szerintem, ha úgy teszünk, ahogyan saját magunknak a legjobb. Akár még el is férhet minden egy helyen.
Míg én október 31-én meghallgattam a baptista gyülekezet éppen aktuális vasárnapi igehirdetését a meghívásról, közben, szentségtörés vagy sem, de az angolul tanuló fiammal halloweeni kekszeket sütöttem. És átgondoltam azt is, mit jelent számomra a reformáció.
Pontosan azt az érzést, hogy szükségem van az állandó jövés-menésben olykor megpihennem és átgondolnom mindazt, ami velem történik nap, mint nap. Amihez nekem mankót, támaszt és segítséget nyújt az Istennel való személyes kapcsolatom imádságban. Azokban az imádságokban is, amik arról az érzelmeimről szólnak, amiket azok iránt táplálok, akik már nem lehetnek velem. Akikért egy-egy mécsest gyújtok másnap, mindenszentek napján.
Gyakran éri az a vád a nagyvilágot, és mindannyiunk szűk környezetét is, hogy senki nem készíti fel a ma és a jövő emberét az életre, egészen pontosan annak nehézségeire. Gyakran halljuk a panaszt: Senki nem mondta nekem!
Legyen szó bármiről: fejlődésről, tanulásról, szerelemről, szexuális életről, karrierről, háztartás-vezetésről, szülésről, szoptatásról, gyereknevelésről, pénz beosztásáról, házasságról vagy éppen az óraátállításról. Ahogyan arról sem szólt senki, hogy egy negyedik hullámot is megélhetünk egy világjárványban.
Az elmélyülésemben, az imádságaimban ez ma mind előkerült bennem. A vád, amit sosem jutott eszembe mások szemére vetni: hogy nem tanították volna meg ezt vagy azt nekem. Pedig sok terhet kaptam az élettől. Talán azért nem jut eszembe a nagyvilág szemére vetni, mert én nem érzem úgy, hogy ne kaptam volna meg minden támogatást. Megkaptam. Egészen pontosan elvettem. Mindenhol és mindenkitől. És teszem mindennap. Úgy, hogy figyelek. Olvasok. Kérdezek. Nézek. Imádkozom. Tanácsot kérek. Meghallgatom. Megemésztem. Megfogadom. Vagy nem. Hogy aztán éljem a saját életemet.
Azoktól a szeretteimtől is elveszem, akik már nincsenek velem. Akiknek fülemben cseng a hanghordozásuk, magam előtt látom a járásukat, a mozgásukat, ismerem életüknek bizonyos történeteit, sejtem a véleményüket mindabban, amikben kikérném az övékét.
Úgy érzem, ma amellett, hogy azokra gondolunk, akik nincsenek velünk, kicsit akár hátra is dőlhetnénk körülnézni, megfigyelni az életet, a sajátunkét és másokét, hogy picit okuljunk belőle. Hiszen mi még élünk. Lehet ilyen is a 24 óra felmentés az életünk alól mindenszentek napján. Szerethetünk, emlékezhetünk így is. Megtisztelve azokat, akik nincsenek már velünk, és tanulunk az ő életükből is mindenszentek napján.
Fotó: Unsplash
