Az egyértelműen rossz, fájdalmas, kínzó dolgokra egyikünk sem szeret visszaemlékezni. De mi van azokkal a történésekkel, amik semmilyen érzelmet nem jelentenek? Amik közömbösek? Amik nagyon mélyen, hátul csak szürke foltként vannak jelen? Amire sokáig sehogy sem gondolunk. Bántalmazásként meg pláne nem.
A gyermekbántalmazás kifejezést még leírni is fáj. Egyenesen bűnnek érzi a szó létezését is. A bántalmazás pedig megannyi féle lehet – tudja jól. Amikor a felnőtt a gyermeket fizikailag vagy tettlegesen bántja, verbálisan fenyegeti – érzelmi vagy lelki terrorban tartja, szexuálisan kihasználja, megvonja a szeretetét, elmulasztja az ápolását, gondozását, a nevelését. És bántalmazás az is, ha passzív hallgatásával, tűrésével nem vet véget a gyermek bántalmazásának. Már ha tud róla. Például a szülő, egy rokon, a pedagógus.
Mindez csupa olyan dolog, amit minden bántalmazott gyermek el akarna felejteni. Hátra vetni az életében és menni előre tovább. Szégyen, harag, elkeseredettség, megaláztatottság nélkül. Ő is így akarta.
De egyszerűen lehetetlenség. Mint egy izzó láva, a mélyen, hátul eltemetett szürke emlékfolt bármikor előtörhet – hogy akkor pusztítson. Ő úgy gondolta, nem szabad a vulkánt kitörni hagyni.
A mi titkunk? A cukorka igenis finom
Vannak olyan emlékei, amiket még csak emlékeknek sem nevezett hosszú-hosszú, nagyon hosszú éveken át. Vagy legalábbis maga előtt nem nevezte meg, hogy azok emlékek, mégpedig a sajátjai. Inkább úgy fogalmazott, szigorúan önmagában, hogy elképzelte, kitalálta, álmodta, vagy még inkább egy filmben látta. Ez az! Ezt a legjobb gondolnia, csak filmben látta ezeket a nem emlékeket. Foltok ezek. Villanások.
Nem lehetnek mások. Mert ha ez a valóság, akkor erről nem szabad beszélnie. Fájdalmat okozna vele a tulajdon édesanyjának. És más családtagjának. És önmagának. Meg különben is kihinne neki ennyi idő távlatában? Mennyi ideje is? Húsz éve, harminc, negyven vagy még több? Így ment ez évről-évre.
Mi értelme lenne utólag feltárni azokat a szürke foltokat? Beismernie, hogy ő is bűnös volt: A cukorka igenis finom.
Az a bizonyos kiságy
Mégis mik ezek az elpacsmagolt villanások, foltok? Évről-évre újabbak bukkannak elő benne. Kizárólag akkor, ha valamiért a gyermekbántalmazás szó a látószögébe kerül. A szó, amit még kimondani, leírni is bűnnek érez. Egyszer valakinek könnyedén kimondta, hogy tulajdonképpen vele is történt ilyen. Megkönnyebbülés volt kimondania és felismernie, hogy a saját szexualitásába az a valami nem zavart bele. Tudja, hogy van olyan lány, akivel a nagybátyja tett hasonlót és a lány sokáig hárította a fiúk közelségét, és végül csak a férjének engedte.
De ő maga nem érzett ilyet. Sosem jutott eszébe a saját intim élete alatt, a szexualitásában soha nem került elő, hogy vele is történt valami. Bűnös lett volna ezzel, hogy túl tudott ezen a valamin lépni? Talán ezért mondta ki olyan könnyedén: hasonló velem is történt. Még a rokont is megnevezte.
Azzal, hogy kimondta ezt, úgy érezte elszállt az önmagára vetített bűnének a súlya. Nem tehet róla, hogy nem emlékszik semmire pontosan. Lehet, hogy nem is történt semmi. A villanások között csak az szerepelt szürke foltokban: hogy a cukorka igenis finom.
Arról, hogy ezek a foltok tulajdonképpen nagyon is színesek voltak, nagyon sokáig nem vett tudomást. Később ugrottak be neki az eltemetett emlékek, a saját bűnének hit forrásai: a kerek, nagy színes rágógumik, az apró cukorkák, bonbonok. Minden, ami finom. Mindez ott a sötétbarna rácsos kiságyban.
Senkiben sem lehetünk biztosak
Később, amikor már anya lett, nehezen engedett a gyermekei közelébe idősebb rokont. A nőkben ugyanúgy nem bízott, mint a férfiakban. A közeli rokonokban sem jobban, mint a távoliakban. Újra és újra elmondta a fiának-lányának, hogy senki, de senki nem nyúlhat hozzá és tőle sem kérheti ezt senki. Még egy orvos, egy óvónő és még egy rokon sem. Ha fáj valamije és meg kell őt vizsgálni, akkor azt csak anya vagy apa jelenlétében teheti meg az orvos. Mindezt az óvintézkedést azért a szürke foltok között megmaradt mondatért: – Kicsikém, ez a mi titkunk.
És tényleg az ő titkuk maradt. De mi? A cukorkáért cserébe megfogni azt a valamit. A nagypapán. Az a valami furcsa volt, löttyedt és meleg. Mást nem kellett tennie – így emlékszik arra a feltehetőleg pár alkalomra. Mint erről hallgatnia. Arról is, miért kell kérnie a nagypapa altatását a nagymamáé vagy más családtagja helyett.
Hiába olvasott, tanult erről, nem rakta össze magában, hogy a szégyenérzet benne is él. Mint más bántalmazottban. Hogy ez tulajdonképpen bántalmazás volt, maga előtt sem bírta beismerni. Hiszen elfogadta a feltételeket. A cukorkát. Kicsikém, ez a mi titkunk. És maradt is. Mert beismerni, felismerni, hogy ez nem lehetett egy kislány hibája, bűne, szeretni a cukorkát, elfogadni a hallgatást, titkolózást – ezt kimondani évtizedekig nem ment.
Nem ment kimondani igazán, hogy nem hasonló történt vele, hanem konkrétan bántalmazta a nagyapja. Mert tudta, ha kimondja, akkor áldozattá válik. És nem akart áldozat lenni. Nem akart arra gondolni, hogy vele ez történt. Az egyszerűen nem illik abba az idilli képbe, amire ő emlékezni akar. Végtére is nem bántotta. Nem akarta a nagyapját bántalmazónak látni, sem arra gondolni, hogy mindaz nem játék volt. Az összetört volna mindent. Az egész gyerekkorát.
Kicsikém, ez a mi titkunk!
De legfőképpen azt nem akarta, hogy ez a titok további titkokat fedjen fel vagy indítson el. Inkább hallgatott róla, mintsem azzal a fájdalommal is együtt kelljen élnie, amit a saját édesanyjának okozna, ha neki ezt elárulná. Vádolja meg, hogy nem volt ott, nem vigyázott rá, netán passzívan és tehetetlenül tűrte? Még az is átment a fején, hogy csak nem vele is ezt tette? Az apja a lányával…
A legjobban talán ez fájt neki, ez a felfoghatatlanság: hogyan történhetett ez meg vele, velük abban a nagy családban, amit ő annyira kereknek, szeretőnek, gondoskodónak és odaadóan élt meg. Miért nem látta ezt az édesanyja, a nagymamája vagy más a családban? Miért hagyta, hagyták, hogy így történjen? Hol volt az apja eközben?
Így hát eltemette magában. Azzal, hogy a többiek biztosan nem tudnak semmiről. És ha a szürke folt fel akart törni, akkor nem hagyta: most már minek törjön össze mindent és mindenkit? Vagy mi lenne, ha nem hinnének neki? Hiszen ő maga sem akarja elhinni. Haragudjon mindenkire, mert ilyet senki nem akarna átélni? Ezekre gondolt húszévesen, harmincévesen, negyvenen is túl…bármikor, amikor ritkán a szürke foltok előjöttek benne, és inkább mindig hallgatott és felejtett. Eltemetett.
Arra pedig, hogy a csali a cukorka volt, arra csak azután ébredt rá, hogy már a nagypapa sem élt. Tulajdonképpen az ő titkuk maradt. A gyermekbántalmazás.
Fotó: FotoHelin Image/Canva
