Arról, hogy mennyire is vagyunk erősek, igazán csak akkor győződhetünk meg, amikor valamilyen nehézség, tragédia, válság ér bennünket, és meg kell birkóznunk az akadállyal. Amikor az első sokk után cselekedni kezdünk. Olvasóink megosztották velünk, ők hogyan és miből merítenek erőt a túléléshez.
A szociális közegünket, a problémamegoldó, és akadályt leküzdő rendszerünket, hitünket otthonról hozzuk. Kisgyermekként ezt még többnyire ösztönösen működtetjük, ám ahogy értelmünk nyílik, és egyre mélyebben ismerjük meg a bennünket körülölelő világot, a saját felismeréseinkből alakítjuk ki a saját túlélési rendszerünket. Mindannyiunk másfélét. Olyat, ami nekünk segítség, de lehet másnak üres fecsegés, közhely, nem elfogadható formula.
Amikor hirtelen, váratlanul valamilyen akadállyal, nehézséggel, válsággal, problémával, vagy egyenesen valamilyen tragédiával találjuk magunkat szembe, akkor ez a hitünk megkérdőjeleződhet. Van, hogy nem is akkor ébredünk rá arra, hogy valami nem stimmel velünk, amikor a nehézségeinkkel küzdünk, hanem jóval később, amikor már túl vagyunk rajta, de valahogy nem tudunk visszatérni önmagunkhoz.
Mert elveszítettük a hitünket önmagunkban, a világban. Ilyenkor bele kell néznünk a tükörbe, és meg kell néznünk, ki az akit látunk benne. Tisztán látjuk önmagunkat, vagy úgy érezzük becsapjuk magunkat? Kiben, miben hiszünk? És miért abban? Ki áll mellettünk? A jó szerencsénk, a sors, az Isten, az univerzum, vagy önmagunk az, aki képes akár a lehetetlenre is?Olvasóinkat kérdeztük arról számukra, vajon mit jelent az, hogy küzdési stratégia?
Küzdési stratégia, mindannyian másban hiszünk:
Viktória, 37 éves pénzügyi tanácsadó
Hosszú fekete haja keretezi csinos arcát. Ritkán látni gondterheltnek. Ha éri is valamilyen bánat, gond az életben, akkor is tartja magát. Jobban mondva hisz abban, hogy minden rossz végül jóra fordul.
– Alapvető hitem, hogy mindig minden megoldódik. Lehet, hogy a legutolsó pillanatban következik csak be, de végül minden rendben lesz! Egész életemben így volt. Ha felmerült valamilyen akadály, bánat, probléma, egyszer csak rendeződött. Így ha bármi aggódni való történik velem, akkor ebben bízom, hogy ezúttal is megoldódik – fejti ki Viktória a saját hitét.
Ugyanezzel bíztatja Viktória a szeretteit is. Illetve azzal, hogy nem szokott negatív lenni. Nem hallani őt vészmadárkodni. Talán azért is, mert úgy véli, minden okkal történik: – Hiszem, hogy a sorsunk meg van írva, semmi nem történik véletlenül. Tudom, oka van annak, hogy valami rossz történik. Hogy ezek a rosszak figyelmeztetnek vagy tanítanak valamire. Lehet arra, hogy legyek hálás azért, amim van. Ezért sem kesergek, inkább arra figyelek, mit akar mondani nekem az élet azzal, hogy akadályt gördített elém, és igyekszem mindenben meglátni a jót, amiért hálás lehetek a sorsnak.
Ha nem is optimistának, de realistának tartja magát Viktória: – Nagyon hiszek a gondolat teremtő erejében is. Még a kétségbeesés alatt is arra gondolok, hogy majd minden megoldódik, és egyszer vége lesz a felmerült problémának, gondnak.
Viktória a válását is egy jó lépésnek tartja, akkor is, ha fájdalommal járt, mert látja, hogy most mindannyiunknak jobb már. – Nagyon egyszerűen fogalmazva, megoldódott az életünk. Most új, jobb fejezet áll előttünk – mondja mosolyogva.
István, 30 éves értékesítő
István egy magas, jókiállású fiatalember. A munkahelyen, de a baráti körben is túlontúl optimálisnak tűnik, ritkán látni őt mérgelődni vagy elkeseredni.
– Ha nehéz időszakom van, legyen az szakítás, munkahelyi kudarc, egy közel álló személy tragikus elvesztése, akkor első sorban magamban keresek menedéket. Szerencsére mentálisan erős típus vagyok, így eddig sikerült a tragikusnak mondható helyzeteket külső – akár személyes, akár tárgyi – segítség nélkül megoldanom – árulja el magáról István.
Hitvallása szerint, az ilyen szituációkban, a saját magába vetett hite, miszerint első sorban magának kell megoldania az adott helyzetet, viszi előre. Abban hisz, hogy elég erős ahhoz, hogy egyedül megbirkózzon az adott nehézséggel, csak higgadtan át kell gondolnia a helyzetet.
– Ez alapján megkeresem magamban a nehéz időszak szülte kérdésekre a válaszokat és kitalálom, hogy merre tovább a kritikus állapotból. Gyakorlatilag nem is az a kérdés bennem ilyenkor, hogy kijövök-e a letargiából, a probléma szülte körülményekből, hanem az, hogy miként és mennyi idő alatt – összegzi.
Kati, 35 éves kereskedő
Jelenleg sovány, szürke az arca, de nem így szokott kinézni. Éppen gyógyul a rákból. Tele van kétséggel, sokszor aggódik, nem tagadja. Minden oka meg lenne arra, hogy elkeseredett, kétségbeesett legyen. Nem az.
Túl van egy műtéten és hét kemoterápián. Most már jobban viseli. Már eszik. Az orvosok biztatóak, az onkoteam szerint nincs ok az aggodalomra. Kati a Bibliából elmeséli azt a részt, amikor Isten napról napra gondoskodott a mannáról az Izraelitáknak. Pont annyit küldött a mennyből minden egyes nap, amennyire szükségük volt aznapra. Az Izraeliták mégis aggódtak, hogy mi lesz, ha Isten másnap megfeledkezne róluk. Ha valaki többet gyűjtött, a fölösleg megromlott.
– Olykor én is félek. Pedig tudom, hogy nem kell. Ha a jövő miatt aggódom az olyan, mintha mannát akarnék másnapra elraktározni. Ilyenkor arra gondolok, hogy Isten nem akarja, hogy olyan terhet cipeljek, amit nem bírok el. “Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja„ – idézi a Bibliából, Máté Evangéliumából a 6. fejezet 34. sorát Kati.
Elárulja, hogy amikor megtudta a betegségét, akkor kétségbe vonta a hitét Istenben, a világban, mindenben. – Elhagyott az erőm, kételkedni kezdtem az orvosomban, arra gondoltam, hogy nem tudok mit tenni, Isten így döntött, hogy nem szeret engem, nem imádkoztam, nem jártam hívő közösségbe. Akkor éreztem, hogy szükségem van a hitemre, amikor megláttam a mindig is elképzelt jövőmet valaki másnál. Egy ismerősömet látogattam meg, aki új otthonba költözött. Pontosan úgy rendezte be a hálószobáját, amilyet mindig is szerettem volna. Rádöbbentem, hogy nagyon is élni akarok, nem mondhatok le a megálmodott jövőmről – meséli Kati, minek köszönheti, hogy újra hinni tudott abban, akiben mindig is hitt: Istenben. Kati azóta megacélosodott, újra jár a közösségbe, és a rengeteg imán keresztül úgy érzi, már tudja, hogy miért kellett betegnek lennie, mit tanított neki vele Isten.
Béla , 40 éves közgazdász
A megjelenése kifogástalan, még harmincöt fok melegben is zárt cipőben megy dolgozni. Béla határozottsága és józansága nem kérdés. Akkor sem, ha összecsapnak a feje felett a hullámok.
Amikor Béla úgy érzi, hogy „nem bírja”, „nem megy”, akkor végiggondolja, hogy mi lehet az oka: – Hiszen eddig mindig ment, eddig majdnem mindig, majdnem mindent megoldottam: tehát a megoldás bennem van. Vagy a célkitűzés a rossz, vagy ma egy ilyen nap van. Ezért, ha elhagy az erőm, és elmentem addig, amíg aznap el tudtam menni, akkor el kell engednem egy napra. Másnap majd újra nekiveselkedem, ha még mindig ilyen fontos ez. Új nappal, új erővel.
Ha pedig nem lehet, mert elengedhetetlenül meg kell lennie, akkor Béla kizárja magát a dologból és csak a célra koncentrál. Hogy mi segít Bélának? – A tudat, hogy máskor is ment. A tudat, hogy meg tudom csinálni. A tudat, hogy meg akarom csinálni. A tudat, hogy meg kell csinálni: mert ha meg KELL, akkor nem rólam szól, tehát én nem vagyok fontos, hogy van-e erőm és bátorságom.
Béla hozzáteszi, hogy nem élhet úgy, hogy fél. Nem fél. Ha elesik, feláll. Eddig is felállt. Veszíthet. Tévedhet. Bármi rossz történhet, ettől nem lesz sem rosszabb, sem kevesebb.
– Mondhat bárki bármit. Egy dolog számít és nem hazudik: a tükör. Ha a tükör hazudik, akkor én hazudom magamnak. Azt meg minek. Tehát gyerünk, tessék dolgozni – szögezi le Béla.
Erzsébet, 45 éves oktatásszervező
Erzsébet szőke, igézően zöldszemű nő. A legtöbbször mosolyog. Ha bánat, kudarc éli, akkor nagyon el tud keseredni, de csak ideig-óráig. Legalábbis kívülről nézve jól viseli a terheket. Elárulta a saját küzdési stratégia módszerét.
– Tudom, hogy “azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne„ – kezdi Tamás Áron idézetével. Erzsébet szerint, önmagunkban otthon lenni, önmagunkban hinni, önmagunkban szeretettel megfürödni, az élet sava-borsa. – Isten belénk lehelte önmagát, és nem teremtett selejtet. Éppen ezért, én magamban hiszek, abban, hogy a felsőbb énem segít a válsághelyzetekben. Amennyi terhet rakott a vállamra, annyi erőt is adott hozzá, hogy megoldjam – folytatja – tapasztalni, élményeket gyűjteni jöttünk a világra, hogy abból megértés szülessen. Visszük fel a tudást, gazdagítva a szellemi birodalomban tárolt értékeket. Majd így zárja mosolyogva: – Csodálatos dolog, a családi – baráti – kollegiális támogatói háttér. Fontos, hogy elmondhassam aktuális nyűgjeimet. A segítség az, ha hallgató, értő fülekre találok. Megkönnyebbülést hoz, de nem kell, hogy a másik a vállára vegye a terheimet, kapott ő is keresztet. Elég, ha meghallgat.
Fotó: Unsplash
