Nem az érdekel, mit csinál a tanár, sokkal inkább az, mit nem. A pedagógusnak is jár a szünet, fel kell töltődnie két óra között. Kandi kamerát a gyerekek miatt tennék be, hogy lássuk mit csinálnak a akkor, amikor nincs ott felnőtt, nincs felügyelet.

Előre látom, hogy ezért az írásomért kapok majd hideget-meleget. Hát legyen, vállalom. De én nem az az anyuka vagyok, aki szentül (és tévesen) azt hiszi, hogy az ő gyereke soha semmi rosszat nem tesz. Mert tesz. Ugyanúgy, ahogy a többi. Ugyanúgy, ahogy mi, felnőttek. Mi is bántjuk egymást – párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen, rivális viszonyban. Legfeljebb disztingváltabban. Vagy nem.

Én is teszek rosszat. Olykor. Mindenki tesz. Van, aki sokszor. Egyikünk kicsit, másikunk nagyobbat. Esendőek vagyunk. Bár nem szeretek erre hivatkozni, és főleg nem kibúvónak használni, amikor a felelősség rám esik.

Ott tartottam, hogy nem hiszem, hanem tudom, hogy az én gyerekem nem egy született angyal. Hála az égnek – mert így legalább itt van a Földön.
Élesen emlékszem, amikor az óvodában, a középső csoport évad elején behívtak az óvó nénik. Azt mondták: „a gyerek idén nem olyan, mint tavaly volt.” Akkor azt hittem, kettéválik alattam a föld. Nem tett semmi rosszat – csak kivonta magát a foglalkozások alól, bebújt az óvónők asztala alá, és ha hívták, akár kiabált is. Neurológust javasoltak.

Nem volt ez olyan vészes dolog, de azonnal éreztem, hogy valami lehet mögötte. Felütöttem a telefonkönyv online változatát, és elvittem oda, ahol azonnal adtak időpontot – egy magán gyermekneurológushoz.
Egy hét kórházi kivizsgálás kivizsgálás után arra jutottak – az orvosokon túl a szakavatott pedagógusok és szülők értik – a gyereknek idegrendszeri éretlensége van. Meg egy nagy adag IQ-ja. Van benne egy ambivalens, stresszt okozó érzés, mert mozgásban lemaradt, értelemben viszont előrébb jár a korosztályához képest. Azért bújik el, mert az anyját akarja. Biztonságot. Nyugalmat. Sok neki az óvoda. Türelem, speciális torna, pszichológus – és majd beérik, hangzott el a javallat.

Mindezt tettem az óvónők elé, hogy képben legyenek rólunk. És lám, csoda történt: az óvó nénik készségesen ölelték keblükre a gyermeket. Látták, hogy elébe állok a dolgoknak, tisztán látom a gyermekemet, nem hisztizek, nem keresek bűnbakot, nyitott vagyok.

Teltek a hónapok, a kisfiamat vittem ilyen-olyan foglalkozásokra, drámapedagógiára, és szépen beérett. Ráhúzott a nagycsoportra még egy évet, majd iskolába került. Csakhogy az iskola – az nem óvoda. Az iskolában farkastörvények uralkodnak. Amivel a gyerek, na meg a szülő, jól vagy rosszul – de valahogy – megbirkózik.

Mert itt már megy az acsarkodás, a kispécizés, a csoportosulás, a féltékenység, a rivalizálás, a hátbatámadás, a nagyotmondás, az utálkozás, az irigység, a lenézés, a kinevetés.
Mindenért.
A ruha miatt, a táska miatt, a tolltartó miatt. A másik anyjának kinézete, vagy az apja munkája miatt. Gúnyolódás témája a pénztelenség, a nyaralás, a karácsonyi ajándék, az is, hogy ki ül ki mellett az iskolapadban. Az olvasás, a bukfenc, a járás. Mindenből lehet céltáblát csinálni.
Barátságok jönnek-mennek.

Pedig minden gyerek alapvetően jóindulatú. Érdeklődő, kíváncsi, odaadó, adakozó. Vágyik a sikerre, az elismerésre, a mosolyra, a barátságra, egy jó szóra, összekacsintásra, vagy arra, hogy aki tetszik neki, annak ő is tetsszen.

De ha ez nem megy, akkor jön a rúgás. A gúny. A pohárborogatás. A ruhaleszólás. A copfhúzás.
A fiúk kakaskodnak, beszólnak, nevetségessé teszik egymást, rosszakat állítanak, ökölbe szorul a kezük. Lendül. A földre kerül a másik. Van, hogy rúgnak is.

Ez kérem, ilyen.
Mi, felnőttek is ezt csináljuk – csak legfeljebb agyban. (Megvan az Anyád napja című film? Amiben Jane Fonda jó párszor belenyomja Jennifer Lopezt a tortába…)
Mi felnőttek visszafogjuk az intrikáinkat. Uralkodunk magunkon. Többnyire.

De a gyerekek nem. Hazajönnek elszakadt ruhával, felszakadt térddel, vérző szájjal, monoklival, bevert arccal. És a szülő próbál rekonstruálni. De nem tud. Nem azért, hogy megtalálja, kin verje le – hanem hogy okosan, előremutatóan tudjon tanácsot adni a gyerekének. Hogy legközelebb elkerülhető legyen.

Persze érthető, ha egy tanár nem látta, vagy csak részben, vagy nem is tudja az előzményeket. Nem is várható el, hogy mindenért felelősséget vállaljon.

De mégis – hogyan lehet igazságot tenni, tanulságot levonni, bizonyítékok nélkül?

Tudom, bődületes baromság, de néha tényleg eljátszom a gondolattal – szerintem nem vagyok egyedül –, hogy milyen megnyugtató lenne, ha egy videokamerával felszerelt plüssmackó ülne a tanteremben. Ott lenne. Csak hogy lássuk, mi az igazság.
Az én gyerekem tényleg nem olyan… vagy nagyon is olyan, amilyennek nem hiszem.

Fotó: ITT