Felnőttek közti ismerkedésnél mindig elismeréssel vegyes sajnálkozást kapok, amikor kiderül, hogy három lányom van. Ebből a sajnálkozás a három fiús apukáknak nem jár, ők csak elismerést kapnak. Biztos van valami íratlan társadalmi konszenzus arról, hogy milyen lehet három lány apjának lenni: karcos.


Soha nem így képzeltem, ha valamit is elképzeltem. Soha nem volt kérdés, hogy fiaim lesznek, vagy legalább egy fiam. Eszembe sem jutott, hogy máshogy is lehet. Nincs testvérem, a rokonságban se akad velem egykorú lány. Fogalmam sincs, hogy milyenek a lányok. Úgy általában milyenek.

Lányokat tizenhat éves korom előtt nem ismertem, előtte nem nagyon léteztek, legalábbis számomra nem. Azután annál inkább, de mire lett valami elképzelésem róluk, addigra már nők lettek, nem lányok.

Első gyereknek fiút vártunk. Másodiknak megkérdeztük az ultrahangon. Majd a harmadiknál is. Majd eldöntöttük, hogy nem lesz több gyerek.

Így sose fogom megtudni, milyen lehet nem három lányos apukának lenni. Szerintem pont ilyen. Nem a gyerekek nemétől és számától függ a milyenség. A lehetőségeket meghatározza, persze, de hogy mit hozunk ki belőle, az már a gyerekeken és rajtunk múlik. Nem tudom hogy nevelném a képzeletbeli három fiamat, nyilván pont így és mégis teljesen máshogy. De ez a kérdés nem is foglalkoztat. Engem csak az érdekel, hogy a három lányomat jól neveljem – amennyire tőlem telik. Megtegyek mindent – ami tőlem telik. Biztos vannak olyanok, akiktől több telik, akiknek több türelmük, energiájuk, fantáziájuk van, akik többet hoznak ki a lehetőségekből; de ez engem nem érdekel.

Hogy miben más, mint fiúkkal?

A nemük más, más mint az enyém. Hogy férfiként nem tudok semmit a kislányokról. Nem tudom milyen az anyai érzés, de férfiként másként nézek egy idegen kisfiúra, mint egy kislányra. Egy kisfiú olyan lesz majd mint én, egy kislány meg olyan rejtélyesen más, mint az összes többi nő.

Nem babáztam a lányaimmal, még a gondolatától is kiver a víz. Micsoda marhaság. Autóztam velük. Na ugye. Keményen és határozottan felléptem a rózsaszín minden formája ellen. Vettünk ruhát a fiúosztályról, sokkal normálisabban nézett ki. Ők az én hercegnőim, de nem a ruha teszi őket. Én szeretném őket hercegnővé tenni, ez az én választásom.

„Persze, kislányom, öltözz hercegnőnek farsangra. Aztán vedd le magadról a maskarát és vegyél fel egy normális szoknyát.”

Jó esetben van annyi hitelem a lányaimnál, hogy adnak a véleményemre: mi csinos, mi nem, mi áll jól, mi nem. Jobb, mintha a korosztályuk ízlése után mennének. Nekem mindenképpen jobb.

Dögönyöztem őket. Imádták. Amikor éjjel bemásztak az ágyunkba, akkor hagytam. Később a legnagyobb lányom azt kérte, hogy aludjak egyszer vele is egy ágyban. Megtettem. Iszonyú kényelmetlen volt a kilencven centis matracon ketten – de legalább neki is. Most várom, hogy a másik kettő is ezt kérje – akkor túl leszek ezen is.

Tanítottam őket labdát rúgni, dobni: teljes kudarc. Vajon minden fiú tud focizni? Én béna voltam, különösebb lelki sérülések nélkül túléltem.

Csinálok nekik hülye frizurákat, copfokat. Mivel normálisat nem tudok, így ezt találtam ki. Olyan mindegy mit csinálok velük: legyek velük, csak velük – erre vágynak. Ott és akkor amikor lehet.

Három lány állandóan veszekszik, vagy kettő kiközösíti a harmadikat. Na ezt nem vagyok képes megszokni, nem akarok állandóan igazságot tenni. Sem három lány, sem három fiú, sem három bárki közt. Nem lehetne egy kis béke?

Nehéz három lányos apukának lenni. Mint bármilyen apukának lenni. Bárminek lenni, önazonosan és felelősségteljesen. Jelen lenni szívvel és lélekkel, nem hazudva örömöt és bánatot, komolyan és bohóckodva önmagunkat adva. A hibáinkkal együtt, azokat beismerve. Az ő hibáikat elfogadva és őket azokkal együtt szeretve.

Nem tudom milyen lehet három lányos apukának lenni. Én csak azt tudom, milyen az én három tündéri (meg botrányosan rosszcsont) lányom apjának lenni. Ez nekem elég. Feladatnak mindenképpen.

Kép: Pixabay