PET-palackokat és tojástartókat gyűjtenek, hátrányos helyzetű gyerekeknek készítenek azokból hangszereket. Egyébként meg több ezres közönség előtt játszanak a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaként. Illési Erika, hegedűművész és Fejérvári Zsolt, nagybőgőművész az év egyharmadában a világot járják. A bájos, példaértékű házaspárral kora ősszel beszélgettem. Három éve ismerhettem személyesen meg őket, azóta reméltem egy interjút velük.


– Alig egy hete érkeztettek haza, honnan is?

Illési Erika: Amerikából. A Don Giovannit, a világ egyik legjobb operáját játszottuk New Yorkban a Lincoln Centerben. Előtte Skóciában voltunk Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon.

Fejérvári Zsolt: Néha szoktunk ezen nevetni, hogy egy csomó mindent kevésbé ismerünk Magyarországon, mint a New York-i 56. utca környékét, ahol a Carnegie Hall van. A New York-i közönség rajong a Budapesti Fesztiválzenekarért, ezért gyakran fellépünk ott. Ez most igazán egy jutalom játék volt, hogy most Veronikát, Erika lányát is magunkkal vihettük.

– Gyakran tudjátok a gyerekeket magatokkal vinni?

I.E.: Viszonylag igen. Tavaly Zsolt fia, Máté volt velünk, tavalyelőtt az én fiam.

– Emlékeztek a korábbi repertoárra?

F. Zs.: Tavaly a Figaro házasságát játszottuk.

I. E.: Az előtt a Cozit. Mozart, Così fan tutte című vígoperáját a Lincoln Centerben. Ott nagyon szeretünk lenni, mert a többi turnéval ellentétben, ez nem olyan megerőltető, mert nem kell mindennap utazni. Egyhelyben vagyunk.

F. Zs.: Másfél hétig.

– A másfél hét alatt fel tudjátok venni az ottani ritmust?

I.E.: Igen, ebben az időbe már minden belefér. Kicsit átlényegülünk new york-iakká.

– Hányadik new yorki fellépésetek volt ez a mostani?

F. Zs.: 21-23-25 körül? Már elvesztettem a fonalat.

I.E.: Én csak tizennegyedszerre.

– Milyen érzés ilyen sokat távol lenni?

F. Zs.: Extrém ennyit utazni.

I. E.: A lányom mondta nem olyan régen: “Tudom, hogy te magadtól sosem utaznál ennyit és ilyen helyekre”. Valóban, mert mindez nem illik a karakteremhez. De mivel nem mi szervezzük ezeket az utakat, ami nekem egy nagyon nagy könnyebbség, így a legjobbat kapom belőle. “Csak” játszanom kell. S mellette, azzal, hogy világot látunk annyi mindent tudunk megmutatni önmagunknak és a gyermekeinknek, ami egészen más nézőpontot és egészen másfajta rálátást nyújt a világra, az életre.

– Itthon is van lehetőségetek mindezt az új, másféle tapasztalatot beépíteni az életetekbe?

I.E.: Beköltözés után a legelején volt némi nézeteltérésem az új szomszédainkkal. Nyomasztó volt egy-egy turnéról ebbe a furcsa helyzetbe hazaérni, hogy a problémák vártak itthon. Egyre többet gondoltam arra, hogy de én utazhattam, hazajöttem éppen Japánból vagy Amerikából, viszont ők nem láthatták mindazt, amit én, nem voltak annyi más helyen a világban, mint én. Nem ismernek más gondolkodásmódot, más nézőpontot, mint amikkel én találkozhattam máshol. Erre gondolva tudtam elengedni a problémákat, annyira, hogy azok már nem okoztak feszültséget bennem. Nem húztuk tovább a kötelet, elengedtem. De Zsolt nálam világlátottabb polgár.

– Zsolt, te a nagyon tudatos környezetvédő énedet külföldről hoztad?

F. Zs.: Nem hiszem. Nekem tényleg a komposzt a mániám, akkora öröm, boldogság, amikor tavasszal kiszedem és elkezdem szitálni. A maradék paprikás krumpliból, a nem kidobott, hanem felhasznált tojástartóból és szalvétából, zöldségmaradékokból és tojáshéjból lesz egy csodálatos új anyag, amiért a növényeink a kertben meg vannak bolondulva.

I.E.: Bogaras embernek hívom Zsoltot, úgy szereti a földet, a kukacokat, kimondottan szárnyal tőle.

F. Zs: A kert közös hobbi igazából, közös kikapcsolódás.

I.E.: Zsolt évekig élt Münchenben és Genfben, ahol azért egészen más a mentalitás, mint itt.

– Mennyi ideje vagytok házasok?

F.Zs: Hetedik éve.

– A bűvös hetedik év, megkaptátok már a figyelmeztetést?

I.E.: Igen, folyamatosan.

F.Zs. : Persze. Magunktól is.

– A rengeteg utazás, jól gondolom, a sok pozitívum mellett feszültséggel is jár?

F.Zs.: Igen. Önmagában már az, hogy az év egyharmadát külföldön, utazással töltjük egy óriási terhelés. Kilencven nap fölött van csak a zenekarral az úton töltött idő, s ezen felül rendszeresen kapok fellépés meghívást Schiff András, zongoraművész és karmester koncertjeire Svájcba.

I. E.: Zsolt tanít is.

F. Zs.: Igen. A Zeneakadémián is tanítok félállásban. Plusz egyéb kurzusokra és versenyzsűrizésekre is meghívnak. Nekem a 110-120 nap össze szokott jönni egy évben.

I.E.: Nekem nem. Kevesebb, csaknem 90 nap. A feszültség inkább az indulás előtt érezhető. De amikor elutazunk az már nagyon jó.

– Erika, azért mert nehezen hagyjátok itt az otthont?

I.E.: Igen. Nem maga az utazás a stressz, hanem, hogy mindent rendben hagyjunk magunk után. Minden elkészüljön másfél-két hétre előre. Kicsit mindig olyan, mintha elszámolnánk az időnkkel, az életünkkel. Egyfajta összegzés, amit évente megtenni mondjuk úgy hússzor, nem könnyű. Az emberek általában egyszer egy évben, újévkor összegeznek, nem évente többször.

– A gyerekek körüli teendőket hogyan oldjátok meg?

I.E.: Van egy gyerekvigyázó nénink. Programtervet készítek, amiben nemcsak a gyerekek eseményei, hanem a miénk is szerepel. Ki, mikor, hol van éppen. Nem igazán vagyok híve a mai kommunikációs lehetőségeknek, de arra hogy velük tudjam tartani a nagyon messziről a kapcsolatot, arra tökéletesek. Például a lányommal facebook messengeren kamerán át tanulok. Végül is mindenre van lehetőség, de azért a távolság mégiscsak egy feszültség marad.

– Mennyi idősek most a gyerekek?

I.E.: A legfiatalabb 14 éves, a két középső 16-16 és a legidősebb 20 éves.

– Fizikailag hogy bírjátok ezt?

F. Zs.: Igen, amit az előbb kérdeztél, a távolság, az egybefügg ezzel. Amikor megyünk ki a repülőtérre, a taxisofőr szinte mindig mondja “De jó maguknak! Megint mennek Amerikába!“. Valóban jó nekünk. Jónak tűnik azoknak, akik nem utaznak ennyit. Számukra ez arról szól, hogy mehetünk. Ám nekünk arról szól elsősorban, hogy bármilyen szép helyen vagyunk, nekünk esténként igenis muszáj kiállni és játszani. Nem csak úgy utazgatunk, hanem dolgozunk. Amikor 6 500 ember elé kiálltam Londonban egy szál bőgővel a kezemben, hogy eljátsszam egy Mozart koncertáriát, azért az mindennek volt nevezhető, csak nem egy turista útnak.

I. E.: A turnék nem a nyaralásról szólnak.

F. Zs.: Mert a koncertek előtt nagyon erős stressz és feszültség van bennünk. Ez hozzátatozik a foglalkozásunkhoz.

– Mit tesztek a felgyülemlett stresszel?

E.I.: Meg kellett tanulnunk ezt kezelni.

F.ZS.: Mind a ketten relaxálunk.

– Milyen technikával éltek?

I. E.: Kedves történetünk van erre. Zsolt édesapja pszichiáter, amikor Zsolt kikerült a Zeneakadémiáról az apósom ajánlotta neki, hogy megtanítja neki az autogén tréninget. De ezt ő hanyagolta.

F. Zs.: Húsz évvel később fogadtam el, hogy valóban szükségem lenne rá, na, akkor tanultam meg. Tényleg kell.

– Amikor nem turnén vagytok, gondolom, gyakoroltok, hová vonultok el, együtt vagy külön zenéltek?

F. Zs.: Igen rendszeresen kell gyakorolni. Külön. Én a tetőtérben huzigálom a nagybőgőt, Erka lent a nappaliban.

I.E.: S amikor a gyerekek is zenéltek, akkor minden szobában játszott valaki. Hangos volt a ház, a gitártól egészen az oboáig.

– Nálatok is át lehet esni a küszöbön, a cipők helyett a hangszereken?

F.Zs.: Igen, volt már olyan! Ez egy nagyon jó történet! A Fesztivál Zenekar új hangszereket rendelt Németországból, amiket én hoztam el. Éjszaka értem haza, a két nagybőgőt otthagytam az előszobában. Erka aludt amikor érkeztem. Később, amikor lejött szó szerint átesett a hangszereken.

I.E.: Egyszer két nagy hangszertokot hozott haza.

F.Zs.: Formatokokat.

I:E.: Olyan mint egy szarkofák, abba bújtak bele Zsolt és a gyerekek.

F.Zs.: Mint a múmiák, olyanok voltunk. Nagyon sokat nevettünk.

– Az egész ház tele van hangszerekkel?

I.E.: Igen. Egyszer egy gongot hoztam haza, amit kint tartottam a nappaliban. Ahányszor elment valaki mellette, megkongatta. Mindenből készítünk hangszert, gyűjtjük a PET-palackokat, a tojástartót amire gumit teszünk, mintha csak egy hárfa lenne.

F. Zs.: De ami az érdekes az az, hogy honnan jött ez?!

I.E.: Minden megszólalható, bármivel lehet zenélni. Van egy programunk a zenekaron belül. A Zenevár. Ebben a koncertek után az előre elkészített hangszereken együtt muzsikálunk a gyerekekkel, igyekszünk megosztani velük azt a közös élményt, hogy milyen egy zenekarral együtt játszani.

– Hol érhető el a Zenevár?

I. E.: Hátrányos helyzetű gyerekekhez megyünk el. Már tizenhét helyszínre jutottunk el. Alapítványokon keresztül olyan helyekre, ahol már van aktív tanulói fejlesztés. Szerződésünk van a Mókus utcai iskolával. Elmentünk a mozgásfejlesztőbe is, ahol ugyan tolószékben ülnek gyerekek, sportolni nem tudnak, de hangszert fogni igen. Ők különösen élvezték a zenét.

Zsolt itt előveszi a filofaxát, hogy megmutasson nekünk egy fényképet. Erika, mint udvari bolond, bohócruhában mesél a gyerekeknek.

– Milyen egy Zenevár foglalkozás?

I. E.: Az alaptörténetben a zenekart egy középkori várrendszerhez hasonlítottam. Amiben a király a karmester és az udvartartása a zenészek. A lovagok, a rézfúvósok. A páncélos a vitézek. A vonósok a királyi család tagjai. A fafúvósok a nemes urak és hölgyek, akik arany, ezüst és ébenfa hangszeren játszanak. Ebből mindig kikerekedik egy mese, amit a kollégáim játszanak el, amit és közben elmesélek, mint egy udvari bolond.

F. Zs.: Ez egy egyórás darab. Legutóbb Tarnabodon voltunk, olyan mélyszegénységben élő gyerekeknél, akik még hangszert sem nagyon láttak.

– Hová utaztok legközelebb fellépni és mikor?

F.Zs.: Jellemzően nem tudom fejből. Meg kell néznem a naptárban. ( Szerk.: Zsolt itt előkapja újra és mutatja is nekünk a sűrűn időpontokkal tűzdelt naptárát. Egy gombostűt nem lehet leejteni benne!) Októberben elején lesz egy európai körút a Budapesti Kamarazenekarral. Stuttgart, Amszterdam, Dortmund, Antwerpen és Párizs.

– Egymással is egyeztetnetek kell időpontot?

F.Zs.: Szoktunk, kell. Mert ez így elég extrém. Most például korábban értünk ide, rögtön ki is használtuk a holtidőt és egyeztettük a naptárainkat.

– Visszakanyarodunk újra a stresszhez?

F.Zs.: Igen, amit kérdeztél a stresszről, ezért is nagyon fontos, hogy tudjuk előre kinek milyen feladatai lesznek, hogy tudatosan felkészüljünk arra, hogy majd figyelnünk kell egymásra, az olyan komoly megméretéseknél, mint például Erikának a Zeneváros. Egyfolytában írja a meséit, folyamatosan kommunikál, egyeztet a menedzsmenttel, jelmezekért rohangál. A legutóbbi Zeneváros előtt egy héttel én a MÁV zenekarral egy bőgőversenyt vettem fel lemezre. Arra én hónapokig úgy gyakoroltam, mint a bolond.

I.E.: Ami egy világpremier, mert más ezt így még nem vette fel…

F. Zs.: Nekünk ez a legnehezebb és ezt kellett megtanulnunk és tanuljuk folyamatosan, hogy míg az egyikünknek van egy nagyon megfeszített tempójú terhelése, addig a másikunknak sokkal figyelmesebbnek kell lennie.

I.E.: És empatikusabbnak.

F. Zs.: Igen, empatikusabbnak kell lenni, mert ilyenkor a másik nem beszámítható.

– Nem beszámítható? Ez egy elég markáns megfogalmazás.

I.E.: Erre is van egy történetünk. A zenekaron belül évente szokott szólóverseny lenni. Felváltva indulunk. Zsolt nem is tudom vagy hatszor nyert már.

F.Zs.: Csak négyszer.

(Szoknya és Nadrág: “Csak” ….. milyen szerény vagy Zsolt)

I.E.: Igen, csak négyszer nyert. Idén is indult. A kollégák már előre kérdezik tőlem, hogy most indul – e Zsolt, mert ha igen, akkor nekik nincs esélyük. Amikor én indultam, plusz időt kellett fordítanom az otthoni gyakorlásra, a minden más mellett. Azaz közben én ugyanúgy dolgoztam, mint máskor, vittem a háztatást, takarítottam, megfőztem. Az egyik este, az asztalnál megszólalt a fiam – miután megette azt a vacsorát, amit én főztem -, hogy “Anya, mikor leszel már megint beszámítható?”

I.E.: Ezt azért kérdezte, mert bár mindent megcsináltam és ott voltam fizikailag, de azt látta, hogy a gondolataim teljesen máshol jártak. Ezt azóta gyakran megkérdezzük Zsolttal egymástól, hogy mikor leszel újra beszámítható?

F.Zs.: Már hónapok óta nem voltam ott lélekben a családdal, amikor Erka egy ebédnél megkérdezte te most megint a lemezre gondolsz? Igen, arra gondoltam, mert volt egy vadonatúj darab, amit meg kellett tanulnom, álladóan az járt a fejemben.

– Csak a fejedben van a zene?

F. Zs.: A fejemben és a testemben is. Az izommemória emlékszik a tartásra, a mozdulatokra. De az izommemória nem megbízható, az könnyen kiakad. Viszont a fejemben a teljes rendszer benne van, és ha ott valamit tévesztek, akkor az jelenti a gondot, akkor azt még nem tudom igazán, azt kell gyakorolnom.

– Ezt minden zenész teszi?

F. Zs.: Jó esetben igen.

– S mi történik, ha valaki ilyenkor megzavar?

I. E.: Akkor a másik egyszerűen nem válaszol. De tényleg. Volt ilyen most nem viccelek. Kiment Zsolt a kertbe locsolni. Kimegyek hozzá, látom, hogy nincs ott, közelebb mentem hozzá, és direkt óvatosan kérdeztem, abban a pillanatban megrántotta a locsolócsőt, mint húsvétkor, mert nem vette észre, hogy ott vagyok. Vagy amikor én dolgozom, el vagyok mélyülve, ő belép, én meg majdnem eldobom a hangszert ijedtemben, mert hirtelen ott van.

F.Zs.: Ez a két történet jelzi, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, de ez ilyen. Az egész életvitelünk nem normális. A gyerekeknek az sem egyszerű, hogy két hétig nem találkozunk, majd van három nap szünetünk otthon, velük, azután elmegyünk két hétre, később újra itthon vagyunk, van egy hét szabadság, amikor viszont gyakorolni kell. Ez teljesen más, minthogy elmegyünk reggel kilenckor a munkába és délután ötkor hazajövünk.

– A gyerekek hogyan viselik mindezt?

I. E.: Nem adtam választási lehetőséget, egészen kicsi koruk óta ott kellett lenniük velem. A zenész gyerekeknek ezzel, hogy ott kell lenniük hátul, a színfalak mögött a backstagen, az a mellékhatása, hogy csak nagyon jó zenét hallanak, ezt akaratlanul magukba építik. Az igényesség, a finomságot. Közvetetten működnek ezek a hatások.

De persze ebben az is benne volt, hogy nekem rémálmom is volt, hogy ne legyen semmi a koncerteken, amin szintén ott kellett lenniük, amit ők már unásig ismertek, hogy azért viselkedjenek. Az Don Giovanni koncerten a gyermekeim középen ültek, látványos helyen, elkezdődött az előadás. A Kék szakállú herceget játszottuk, amikor megszólalt a basszus szólista: ” Megérkeztünk. Íme lássad: Ez a Kékszakállú vára.” Amit mi szövegrészt nagyon sokszor, amikor hazaértünk elkezdtünk énekelni, és amit a gyerekek is áriáztak velünk otthon, de ők nem tudták, hogy ez ebből a darabból van, amit amúgy részleteiben és otthon tőlünk már annyiszor hallottak, de egészben nem. Ahogy ezt a képet összerakták magukban, ők a szék alá beborulva nevetni, vihogni kezdtek hangosan, hogy ez innen van. Alig bírtam koncentrálni mit csinálnak, ugye nem csinálnak botrányt. Nagyon vicces volt.

– Milyen érzés zeneművésznek lenni?

I. E.: Művésznek lenni nagyon jó dolog, meg van az egyensúlya a fizikai, szellemi és lelki életnek.

F.Zs.: A hangszeres zenészek munkája egy sport, egy fizikai munka. Rengeteg a mozgásszervi probléma idősebb korban.

I.E.: Én meg sem tudom emelni a bőgőt. Zsoltnak tartania is kell.

F. Zs.: Na igen, van ennél kényelmesebb pozíció is az életben…

– Hogyan ellensúlyozzátok mindezt?

I.E.: A hangszeren való játék egy finommotorikus mozgást kíván, amit állandóan be kell vésni és meg kell tanítani a szervezetnek. Én tánccal ellensúlyozom. Zoomba, indiai hastánc, rocky, spanyol tánc. És női torna.

F.Zs.: A gerincemnek az úszás a legjobb.

– Mennyi idős korotok óta zenéltek?

I.E.: Mint a sportolok korán, kis korban. Hatévesen. Mindketten.

– Milyen felkészülést kíván a komolyzene?

F.Zs.: Jó párhuzam a sport és a zene között: ahogy a sportolóknak, úgy nekünk is van egy edzéstervünk. Tudom, hogyha három hónap múlva fellépésem lesz, akkor arra, az állandó színt fenntartás mellett, pluszban kell napi négy-öt óra felkészülés. Mint az úszó faltól-falig lenyomja a napi akár hány óráját, nekünk ugyanúgy ott van a tetőtérben vagy a nappaliban ugyanez. Játszunk órákon át. És minden koncert előtt csokit kell ennem, mert egy három – három és félórás előadás olyan nagy munka, hogy szükségem van rá.

I. E.: Korábban kólát ittam a cukor és koffein miatt, mostanában szoktam rá, hogy a fellépések előtt megegyek egy szendvicset.

F. Zs.: A legjobbat meséljük el: Amikor annyira jó játszani, h tényleg futkos a hátunkon a hideg.

– A koncertek utána felpörögtök?

F. Zs.: Igen, és az szörnyű. Hazaérünk 23:00- 24.30 óra között és nem tudunk leállni, aludni. Nyitogatjuk a hűtőt, egy kis sajt és vörösbor.

I. E.: Állandó fogyókúrában vagyok.

F.Zs.: Mint egy autó aminek még megy a motorja

I. E.: Jó lenne tudni, hol van rajtam az OFF gomb.

F. Zs.: Fura foglalkozás.

– Mi jelenti számotokra a kikapcsolódást? Egyáltalán el tudtok jutni valahová?

F.Zs.: Igen, elmegyünk olykor. Legutóbb az Alföldi Róbert rendezésében a Hegedűs a háztetőn darabot láttuk. És voltunk egy vonósnégyes koncerten is.

I.E.: Most amikor hazaértünk a koncertünkről és bekapcsoltuk a Classika komolyzenei csatornát, amiben éppen a Don Giovannini szólt, mások előadásában, leültünk a díványra hallgatni. Belépett Máté, Zsolt nagyobbik fia azzal: – Azt hittem a lángossütők nem szeretik a lángost. Ekkor belépett a lányom, aki végig csinálta velünk a Don Giovanni turnét, majd azzal dirrel-durral ki is lépett, hogy ő ezt nem hallgatja tovább. Szeretjük mások jó koncertjeit hallgatni, de csak a jókat, nincs időnk a rosszra.

– Mit olvastatok utoljára?

I.E.: Meseterápiás könyveket a Zenevárhoz. Boldizsár Ildikó és Bihacker Petra írását.

F.Zs: Sokszor este csak bezuhanunk az ágyba. Legutóbb Isaac Bashevis Singer: A rabszolga volt a kezemben. Elképesztő könyv.

– Zárkózott pár vagytok, elvonulósak?

I.E.: Nagyon kevés időnk van.

F. Zs.: De pont ezen gondolkodtunk mostanában, hogy az a kevés barátunk akik vannak, ahogy nőnek a gyerekek és már nincs a korábbi kisgyerekes rutin, legyenek fontosabb részei az életünknek.

– Van szükségetek arra, hogy néha külön legyetek?

Erika és Zsolt egyszerre: Igen

– És ez megy zokszó nélkül?

I.E.: Már igen.

– Mennyi idő kellett nektek ehhez?

F.Zs.: Sok idő. Nekem több kellett, nekem ez nehezebben ment.

I. E.: Igen, mert nekem több időre van szükségem egyedül. Introvertált vagyok. Meg kellett egymást tanulnunk.

F.Zs.: Hogy hagyjam őt. Tényleg körbe veszi magát a mesés könyveivel, és akkor hagyjam őt békén, mert ő akkor készül. Ez nehezen megy nekem.

I. E.: És a turnén is ez van, mert a turné az egyetlen hely, ahol magam lehetek, nincs háztatás, nincsenek a gyerekek, végre-végre felszabadulhatok. A turné ezért sem egy nászút. Le kell választanunk. A turné az munka. Megtanultuk leválasztani, így ha van saját időnk akkor elmegyünk valahová csak ketten, mert annak nagyon áldásos hatásai vannak.

F. Zs.: Ez eddig nem működött, éveken keresztül nem mentünk el sehová.

I. E.: Nem volt igényünk rá, nem tudtuk, hogy kellene nekünk.

F. Zs.: És én mindent bevállaltam. Örültem, hogy csörög a telefon és hívnak, jön a felkérés. Tavaly nyáron konkrétan ez egész egy hónapos szabadságomat végig zenéltem.

I.E.: Utána eszméltünk rá, el is mentünk nyaralni. Egy évig abból éltünk. Idén már teljesen tudatosan utaztunk el. Ketten.

F.Zs.: Ketten, tehát nem a gyerekekkel.

I. E.: Ciprusra. Egy teljesen eldugott helyre. Egy magyarral találkoztunk csak.

F. Zs.: Utazás előtt gondosan utánanéztem az interneten, megterveztem mit lenne érdemes megnéznünk Cipruson. A limassoli lovagvárat, Oroszlánszívű Richárd esküvőjének helyszínét, a Hala Sultan mecsetet és Afrodité szikláit. Béreltünk is egy autót. Amivel végül csak a tengerpartig gurultunk el. Egyébként egy hétig ki sem mozdultunk a szállodából, a medencéből. Csak a huszonhat fokos vízben merültünk egész nap. Zene nélkül. Nem is hallgattunk zenét, legfeljebb csak a bárban szólt valami jellegzetes görög.

I.E.: Sokat beszélgettünk zenéről, akkor is írtam az egyik mesét.

F. Zs.: Nem mondtam igazat. A nyaralás után volt a lemezfelvételem és kottákat kellett írnom. Nem, nem lehet kiiktatni a zenét az életünkből.

Interjú kép: Magyar Attila

http://www.zsoltfejervari.com/index.php?lang=hu