Arra, hogy mennyire fontos a jó barátság, újra és újra ráébredünk, ahogy változik az élethelyzetünk. Az igazán erős kötődések pont a változások alkalmával mutatkoznak meg igazán. Valahogy úgy, ahogy a Mindörökké nyár című filmben.
Moziba leggyakrabban a párunkkal, a gyermekeinkkel vagy a barátainkkal járunk. Én legújabban egyedül, így olyan filmeket is megnézhetek, amik senkit nem érdekelnek a környezetemben. Vagy olyan alkotásokat, amik nem ütik meg számukra – a pénzt adnék érte kategóriát. A legutóbbi mozi, a Mindörökké nyár, a barátnőimet is érdekelte volna, csak éppen nem értek rám. Az élet gyakran elhúz mellettünk.
Mint ahogyan Nora (Diane Keaton) és Mary (Alfre Woodard) sem ér rá Ginny-nek (Kathy Bates). Pedig a barátságuk Mary első menstruációja óta tart – márpedig ennél fontosabb egy kamaszlány életében nem túl sok van. Talán az első szerelem, az első csók, az első cigi és alkohol élménye hasonló még a nyári táborban. Ami alól a közösen feldugott -akarom írni- felhelyezett tampon élménye sem kivétel.
A három lányt, pedig ezeknek a közös élményeknek az emléke, tartja össze, több mint ötven éve. De annyira erősen nem tart ez a kötelék, hogy mind a hárman félretegyék a mindennapjukat egy találkozóért. Kell “némi” ráhatás Ginny-től arra, hogy újra összeálljon a csapat a nyári táborra, ahová gyerekként évekig jártak. Arra az újabb és újabb nyolc hétre, amivel aztán mindig túlélhették az év többi 44 hetét.
Mindörökké nyár? – boomerek a táborban
Ami tizenévesen meg sem kottyan, az hatvan pluszosan már akár komoly kihívást is jelenhet. Diane Keaton most sem hazudtolja meg magát, évek óta hozza az alkatilag passzoló kripli szerepét, bár mentségére szóljon, most Noraként kevésbé hisztis. De a szúnyogháló hiánya és a pókháló megléte kicsinálja. A nézőt pedig az, hogy egy jó móka helyett, inkább munkamániás életmódjának kiszámíthatóságát részesíti előnyben. Alfre Woodard és Kathy Bates jobb formában vannak, bár szerepük szerint gyerekként is ügyesebbek voltak, mint Nora.
Azért az elfeledt plusz három lépcsőfok a szálláson, az emeletes ágyon alvás, a függőhídon való átjutás vagy a vadvízi evezés – mindannyiuknak sok. Ami gyerekként még meg sem kottyant, az most komoly kihívást jelent. És vajon mi a megfelelő magatartás? Ha ezeket az akadályokat kvázi gond nélkül meglépi a boomer vagy, őszintén elmondja, ha ezek már gondot jelentenek neki?
Kit akarunk becsapni azzal, ha úgy teszünk, mintha felettünk nem járna el az idő? Mindenáron kell hatvan felett is a pilates, a póthaj, a plasztika, az önbarnító, a vakolatnyi smink, az alakformáló alsónemű, a farizmot imitáló pótanyag? Ezeket a kérdéseket bizony mindenkinek fel kell tennie. És hol máshol a legbiztonságosabb, mint barátok közt.
Magánélet hatvan-hetven felett?
Ginny-nek se férje, se gyereke – az ő vágya a saját szabadságának a megélése volt. De vajon hatvanon túl is úgy érzi, akkor döntött jól, amikor egyedül maradt ? Elég Ginny-nek, hogy csak a barátnők életének nagy eseményein jelent meg? Esküvőkön, keresztelőkön, bar-micvókon vagy éppen temetésen?
Nora gyermeke nagy, a férje meghalt, így Nora most már csak a munkájának él, már csak egy nyálminta választja el a Nobel-díjtól. Ugyanakkor szintén magányos, mivel minden és mindenki mással szemben a munkamániás életmódjának kiszámíthatóságát részesíti előnyben. Még a táborban is. Még akkor is, amikor a gyerekkori szerelem felizzik.
Mary a gyerekein túl a férjének él legfőképpen, aki Mary-ről jóformán csak akkor vesz tudomást, ha valamiben hiányt szenved. Mary krónikusan önzetlen, holott sosem dolgozta fel, hogy megállt a sürgősségi ápolónői szinten, ahelyett hogy orvos lett volna.
A rögtönzött nyári táborban a gyerekkori szerelmek is újra szikrát kapnak, bár a vágyat már erősen befolyásolja a kor. Nora gyerekkori plátói szerelme a „félénk, és túlontúl udvarias” Stevie D (Eugene Levy) sosem tenné meg az első lépést, míg Mary „pokolian jóképű” lovagja Tommy (Dennis Haysbert) hátralép amikor Mary férje megjelenik. A bátorságra mindannyiuknak szüksége lenne, nem csak négyüknek, hanem a tábor többi boomer lakójának, akik hasonló cipőben járnak, mert az idő felettük is bőven elszállt, de messze nem az érzelmeik. Nem véletlenül falják Ginny önfejlesztő könyvét. Még úgyis, hogy nem feltétlenül jók mindenkinek és minden helyzetre a tanácsai.
A barátság nagy esemény
A visszafogottan szórakoztató mozi fő kérdése, hogy van-e még idő és mód arra, hogy egy bizonyos kor felett helyreállítsuk életünk prioritását, vagy idővel le kell mondanunk az álmainkról? Lehet-e mindörökké nyár?
Mindezt persze nem egyedül, legalábbis akkor nem, ha tettünk a barátságainkért. Ha az életünk eltöltése közben a barátainkra is figyeltünk. És a támogatásaikat így szükség esetén élvezhetjük. Merthogy a barátság nagy esemény – együtt megélni a fel- és lejtmeneteket, sokkal könnyebb. Még akkor is, amikor még a barátainkat is a fenébe kívánnánk a nagy szívfájdalmainkban. Amikor úgy érezzük bennük sem bízhatunk, amikor tévesen versenyként, teherként éljük meg a figyelmüket.
Pedig a jó barátságokba szinte minden belefér. Az is, ha egyikünk a vízben köt ki rafting közben, ha a kajacsatában alul maradunk, ha nem egyezik a véleményünk, ha feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy beleszóljunk egymás (magán)életébe, vagy éppen egy erotikus segédeszközt nyomunk a másik kezébe. Valahogy úgy, ahogy Ginny teszi a filmben. Kissé pökhendien és arrogánsan, mintha nem akarná tudni, hogy mindhárman mások, különbözőek.
Miért is akarná? Tulajdonképpen ezek a különbözőségek tehetik széppé a barátságokat. Csak engednünk kell, hogy a baráti kapcsolatainkban is önmagunk lehessünk. Akkor egyikünknek sem kell „megvennünk” a másik barátságát, szimplán csak élveznünk kell azt. Mindörökké nyár-on is.
Fotó: SUMMER-CAMP
