Van egy típus…tudja melyikre gondolok…igen, igen pont Ő az. Az a fajta, amelyik egy pillanat alatt rabul ejti a szívedet és ugyanannyi idő alatt el is felejt. Melyik nő ne találkozott volna már legalább egy ilyen kedvessel az élete során?

Mindenki rejteget egyet a szekrényben, pont úgy mint, ahogy minden nő szekrénye rejt legalább egy olyan ruhadarabot, amit még sosem vett fel, de évek óta őrizgeti.

Így van ez Vele is, várunk rá, tartogatjuk egy jobb pillanatra, amikor majd minden, Ő is meg Én is, a körülmények, az univerzum és a világbéke is azt akarja, hogy együtt legyünk. Álmodozunk arról, amikor végre eljön ez a nagy pillanat? Mikor jön már el??

S egyszer csak egy szép napsütéses reggelen, amikor kicsit álmosan a telefonhoz nyúlunk, hogy lenyomjuk az ébresztőt, rápillantunk a közösségi oldalunkra azzal a kíváncsisággal, vajon az éjszaka folyamán történt valami érdekes, akkor meglátjuk! Elsőként rááll a szemünk, s máris minden idegszálunkkal azt kívánjuk, bár ne is ismernénk egymást!

Miért is? Vajon mi történt az éjszaka? Hirtelen a üzenőfalunkon ott villogott a valóság. A kedves Nős…messze nem egy hős…

S akkor ott, abban a pillanatban amikor úgy érezzük minden összeomlik körülöttünk, meg kell hoznunk egy azonnali döntés, most hogyan tovább? Elmondjuk, hogy megtudtuk, megláttuk, vagy ne mondjuk? Akarunk beszélni Vele ezek után? Nehéz kérdésekre keressük a választ és hiába hívjuk fel a barátnőnket zokogva és kétségbeesetten, a végén egyedül, önmagunkkal kell szembenézni, mert a végső döntést csak Mi hozhatjuk meg.

Most pedig a játék kedvéért nézzük mi történik, ha úgy döntünk még így is kell nekünk ez a Pasi. Mert nősülés ide vagy oda, ő sem mondana le a mi barátságunkról.

Belemegyünk egy szeretői kapcsolatba önszántunkból, felvállalva ezzel azt, hogy nem vállalhatjuk fel.  Sem a család, sem a barátok, sem a közösségi oldalon csüngő ismerősök előtt. Nincs utcán egymás kezét fogó sétálás, nincs közös nyaralás, nincs hétvégi grill party. Marad nekünk egy kis külön élet, a lakás négy fala között, csak ketten, hiszen ez is olyan jó, ez a kevés is, ami jutott.

Szeretjük az együtt töltött lopott órákat, a titkos üzeneteinket napközben, vágyunk a huncut pillantásokra és várjuk, egyre csak várjuk, hogy hívjon, hogy jöjjön, hogy jelen legyen. Mert ennek az egésznek van egy varázsa, egy titkozatosága, egy kis könnyedsége,  pont azért, mert ez mégsem egy igazi nagybetűs kapcsolat.

Majd, ahogy telik az idő, a varázslat kezd halványodni és a szívünk legmélyén már jobban vágyunk a hétköznapi dolgok közös megélésére, a néhány pajkos óra helyett. Vágyunk egy igazi közös hétvégére. Szeretnénk világgá kiabálni, hogy van párunk, hogy a Mi Életünkben is van valaki, akinek fontosak vagyunk.

Sajnos azonban, ebben a viszonyban a valakimnek nem én vagyok fontos, hanem a felesége-barátnője-kapcsolata-élettársa, fontos a munkája, fontos a családja, fontos a látszat. Mindez fontosabb, mint én.

Úgy vélem, bár nagyon sokat adhat egy ilyen kapcsolat, mégsem helyes, önmagunkkal szemben sem. Mert, bármilyen belső vagy külső indíttatásból is vállaltuk ezt az egészet, hiszen a szerelem érzése bárhol, bármikor, és bárkivel meglephet bennünket, akár már az elején tudva, akárcsak menet közben derülve ki, hogy a hősünk tulajdonképpen nős, ez akkor sem fair.  Éljünk meg ezt akármilyen tudatosan is. Csak annyit tehetünk, hogy ilyen helyzetben is önmagunk igyekszünk maradni, hűek az elveinkhez. S ha már nagyon nehéz, ha már nem ad annyit ez a kapcsolat nekünk, amennyit beleteszünk, akkor köszönjük szépen, inkább ne kérjünk többet már belőle.

Kép: Pixabay