Fontos része az is a küzdelmeinknek, hogy felismerjük amikor sikerült, mi több meg is ünnepeljük magunkat. Ettől még nem leszünk egoisták, önteltek, önzők meg pláne nem! Gondoljunk csak egy sportversenyre.
Keményen edzel hónapokon át, erősítesz, csiszolod a technikádat, adott esetben fogyasztod is magadat előtte, mentálisan is felkészíted magad, majd a verseny napján mindent beleadva eléred amit szeretnél! Közvetlenül utána jön az eredményhirdetés és díjátadó. Ott állhatsz a dobogón, kapsz egy érmet vagy kupát, egy oklevelet, amire ha ezek után ránézel, tudni fogod mennyi munka van benne, miről mondtál le érte a felkészülés alatt, és mit kívánt tőled a siker. Otthon leülhetsz a szeretteiddel egy ünnepi vacsorára, pezsgős koccintásra, ráadásként még sok-sok üzenet is vár az ismerősöktől, ami segít abban, hogy átéld a sikert.
Senki nem néz rád furán, hogy az éremmel a nyakadban, örömmámorban úszva betolsz egy egész táblával a kedvenc csokidból, miután lefutottad a félmaratont. Akkor miért ne lehetne megünnepelni, ha például a személyiséged fejlődésében értél el egy új szintre? Ha a hónapok óta tartó dilemmádban megoldásra leltél, ha átvészeltél egy zűrösebb időszakot a házasságodban, ha sikerült kialakítanod egy új gondolkodásformát stresszhelyzetekre, vagy rájöttél miért érzed magad mindig egyedül még a szeretteid körében is, netán rájöttél hogyan lehet rávenni a kislányodat, hogy ne csináljon három felvonásos drámát minden reggel és este a fogmosásból?!
És még sorolhatnám a hasonló eredményeket, amikért ugyanúgy megküzdünk, mint egy sportversenynél. Ugyanúgy erősítjük magunkat csak épen nem kilós, hanem mentális súlyzóinkkal, tökéletesítjük a technikánkat, kitartóak vagyunk, kreatívak, majd befutunk a célba, ahol viszont nincs látható célszalag, vagy ha ott van, nem is vesszük észre. Pedig fontos része ez is a “belső maratonunknak”.
Olyannyira, hogy igenis fel kell állnunk egy dobogóra és tudni a magasba emelni a serleget, amire ha később ránézünk, eszünkbe jut róla a sok álmatlan éjszaka, a megannyi gyomorgörcs és a milliónyi agyalással töltött perc, ami megelőzte a győzelmünket. A küzdelmet egy beakadt gondolatunk, egy belénk égett rossz minta, vagy csupán egy hétköznapjainkat beárnyékoló állandó negatív reakciónk felett.
Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a legelején amikor kitűzünk egy célt magunknak, feltegyük a kérdést: Miből fogom észrevenni, ha elértem?! Azaz határozzuk pontosan meg az elérni kívántakat!
Így könnyebb lesz észrevenni és kitárt karokkal átszakítani a célszalagot. S ha már átszakítottuk, akkor megünnepelni. Mert így tudjuk igazi sikerként megélni a legapróbb eredményünket is a fejlődésünkben. És épp ezért fontos az is, hogy rátaláljunk a saját ünneplési formánkra.
Van akinek az jelenti a “hátba veregetést”, ha leül és megiszik egy pohár igazán jó bort, elolvassa a hónapok óta az éjjeliszekrényen porosodó könyvet, netán megfőzi a kedvenc ételét, vagy kitombolja magát egy koncerten.
Mert bizony van az a helyzet, amikor akasztják a hóhért, jelen esetben, amikor a coach elakad. El ám, de úgy rendesen. És bár sikerült kialakítanom a folyamatot, ahogy rátalálok a saját megoldásomra – ez jelen esetben is így történt – de ott motoszkált bennem az érzés, hogy “ki kellene ereszteni a gőzt” most, hogy már tudom hogyan tovább. Azt már ugye megtanultam, hogy minden “nagy ütközet” után meg kell ünnepelnünk a magunk sikerét, és hagyni kell a megoldáshoz vezető úton felgyülemlett stresszt eltávozni magunkból. Mindezt elméletben tudva próbáltam stresszmentesíteni, ünnepelni magam, de sehogy sem ment ez a gyakorlatban.
Persze kaptam az ötleteket a környezetemtől: Menj, jógázni!, Relaxálj!, Írd ki magadból! Próbáltam. Meditáltam, írtam, a gyerekeimre koncentráltam és a feladataimra, a barátaimmal beszélgetős-társasozós estét tartottunk. De semmi. A “kis manó “ meg buzgón birizgálta a gondolataimat, hogy bizony még ott van az a stresszgombóc, nem akar kigurulni a fejemből, így nem is tudtam igazán örülni az elért sikernek. Amikor elérkezett egy újabb szombat este. Az a szombat este, amikor az első sorból élvezhettem annak a zenekarnak a koncertjét, amelyiket 13 éves korom óta szeretek. Ráadásul a barátnőmmel, akivel együtt voltunk legelőször is PUF koncerten 1993-ban szülővárosunk művelődési házában. Hasonlóan mint akkor, most is az első sorból hallgatva és teli torokból énekelve a rég ismert dalokat, látva a velem együtt korosodó zenészeket, érezve az energiát, amiért imádok koncertekre járni, végre kigurult az a nyamvadt stresszgombóc. Ez az élmény volt az én jutalmam, ami után már teljes átérzéssel fel tudtam emelni a kupát a magasba. És jajdejó volt!!
Tényleg, soha ne sajnáld magadtól a jutalmat és a győzelmi táncot! Ettől még jobban tudod értékelni a megtett utat a megoldásod felé és erőt is ad neked a következő maratonodra való felkészülésre!
Fotó: Pixabay
Korábban megjelent hasonló témájú írásunk:
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.