Szuggerálta magát, hogy mosolyogjon. Ne nagyon, csak kicsit. Halványan, megnyerően, visszafogott önbizalommal. Kihúzva tartotta a hátát, ahogy ült azon a high-tech széken. Minden túl szép volt ott, hogy igaz legyen.

Feszengett is ettől – úgy érezte, egyáltalán nem illik abba a képbe. Minden modern volt, új és márkás. Drága. Nagyon drága. A beléptetőrendszer, a recepciós órája, az ovális tárgyaló asztala, a harapásra hívogató, trendi édességek: macaron, cupcake és pisztáciás croissant. Mentesek – kínálták süteménnyel és hellyel.

Miközben húzta ki a széket, eszébe jutott: ezzel a típussal találkozott már az egyik munkája során, fotóznia kellett egy katalógusba. Skandináv design, skandináv praktikum. De nemcsak jól nézett ki, és nemcsak iszonyatos ára volt, hanem leírhatatlanul kényelmes is, ergonómiailag stimmelt a magasságához, mégsem tudott jól ülni benne. Nyugtalan volt.

Beszélt a nő hozzá, majd a férfi, majd újra a nő, mire átvette a szót egy másik nő, akit inkább csak lánynak nevezne. Mind a hárman szépek voltak, illatosak és nagyon-nagyon jól öltözöttek. Mosolyogtak. Jókedvűen beszéltek, kérdeztek. Mit is?

Nem tudott figyelni. Akkor és ott értette meg, milyen nehézségeket élt át az édesanyja. Látta maga előtt abban a kitaposott sarkú piros csizmában, amikor az iskolából mentek haza. 8-9 éves lehetett, és szégyelte az anyja csizmáját.

Most a magáét szégyelli, és önmagát ezért az egykori gondolatért. Pont annyira kitaposottban van, mint amilyet az anyukája viselt. A buszon vette észre, hogy mennyire szétjárta már a sarkát az egykori lovagló bőrcsizmának. Járás közben – akárcsak az anyai nagyanyjának, neki is befelé dől a sarka – így belülről kifelé koptatja a cipők talpát. Az egykori széles és lapos sarok már sehol sem volt. A kopás olyan mély volt, hogy egyponton már a csizma talpán járt.

Még jó, hogy szemben ülnek vele, és az asztal takar mellkastól lefelé – fut át az agyán – ahogy az is, hogy reméli, ezt nem szaladt ki a száján hangosan. Bizonyára nem, mert az a fiatal lány most is mosolyogva beszél hozzá. Persze, hogy mosolyog, ő lesz a főnöke. Milyen szép a blúza. Mondjuk a csizmát leszámítva, ő is jól mutatna köztük. A blézer szerencsére rendben áll rajta – a barátnője kölcsönözte a számára. A nadrágot is.

A táskája a sajátja volt, bár akárcsak a csizma, az sem volt valami jó állapotban, a vállpántján több helyen felrepedt az anyag, pedig az is minőségi bőrből készült – egykor. Nem kímélte, és nem is gondozta: se ideje, se eszköze nem volt rá. A bőrápolók is túl sokba kerültek neki. De a táska pántja jobban takarható. Illedelmesen az ölében tartja.

Mosolyog, bólogat, hangosan ismétli a kérdést, hogy megerősítse: figyel. A válaszában igyekszik nem túl kétségbeesettnek tűnni: – Igen, egy hét múlva tudok kezdeni.
Karácsonyra már lesz pénze!
Új csizmát venni a gyereknek. Magának, majd ha letelt a próbaidő.

Mosolyog, bólogat, hangosan ismétli a kérdést, hogy megerősítse: figyel. A válaszában igyekszik nem túl kétségbeesettnek tűnni: – Igen, egy hét múlva tudok kezdeni.
Karácsonyra már lesz pénze!
Új csizmát venni a gyereknek. Magának, majd ha letelt a próbaidő.

Fotó: Aflo Images