A nevetés gyógyít. Amennyiben szívből jön. Ha viszont álarcként használjuk, mert egyébként össze van facsarodva a szívünk, nem látunk kiutat, nincs jövőképünk, úgy már nem gyógyír. És még azokat is megtévesztjük, akik segíthetnének. A mosolygó depressziós nem csak farsangon visel maszkot.

Híve vagyok az optimizmusnak. A pozitív hozzáállásnak. Annak, hogy bizalommal, reménnyel, mantrával, imával magunkat hajunknál fogva húzzuk ki a letargiából, a bajból. Ha úgy érezzük húz a mélység, akkor meg segítséget kérjünk. Még azelőtt, hogy baj lenne.

Amit így leírni és kimondani könnyű, de állni a sarat és nem engedni annak, hogy a negatív érzések úrrá legyenek rajtunk, az már komoly játszma önmagunkkal. Lehetünk ideig óráig szomorúak, kétségbeesettek, pesszimisták, önkritikusan gondolkodók, el is vonulhatunk mások elöl, de amikor a beszűkültség már nem pár órája, nem pár napja tart, hanem tartósan fennáll, akkor bizony már nem elég, hogy pusztán a mosolygással lelket verjünk magunkba.

Amikor a gondolkodásunkban egyfajta zavar lép fel, ami áthatja az érzéseinket a világról, önmagukról, másokról és ez már több mint két hete tart, és a depresszív tünetekből legalább öt fennáll, szakemberhez lenne szerencsés fordulni.

Csakhogy az ember nem biztos, hogy látja magát kívülről, nem feltétlenül tud árnyaltabban gondolkodni, nem ismeri fel, hogy bizony ő már nem pusztán szomorú, hanem zavar állt be a gondolkodásába. Nem látja, hogy megváltozott a válasza a világra, hogy nem érdekli már mi van vele vagy másokkal, szinte elfelejti azt is amit tud, az meg pláne nem érdekli, ami új.

Csak tudnám, hogy csinálja

Boldogtalannak érezni magunkat, szomorúnak, elesettnek, ügyetlennek, mi több kimondottan szerencsétlennek, bénának, semmire sem jónak, szerethetetlennek, gyengének, örök vesztesnek, magányosnak, csúnyának, senkinek nem jó. A mosolygó depresszióban szenvedő álarcot húz és mindezek az érzések rejtve, mi több palástolva maradnak mások előtt, és gyakran saját maga előtt is. Mert kívülről nézve jókedvűnek, sikeresnek, boldognak, önbizalommal telinek tűnik az idő nagyobb részében, és nem csak sikeresnek tűnik, az is. Magára vonja a mosolyt, a derűt, a jókedvet, az optimizmust. Aktív, dolgozik, ellátja a feladatait, felturbózva önmagát cselekszik, átugorja az akadályokat, célokat tűz ki maga elé, halad előre, nem áll meg.

Mások akár irigylik is, utánozni próbálják, ellesni a titkát. Hiszen olyan önbizalommal teli. Folyton mosolyog. Legyen szó a munkában a feladatokról, a főnökről, a határidőről, az elkészült projekt értékeléséről, az új tervek ötleteléséről neki mindig van egy kreatív megoldása. Hasonlóan a gyerekek körüli problémákról, az óvodai beszoktatásról, a farsangi bálra készülődésről, az osztályfőnök születésnapjáról vagy éppen a külön órák szervezéséről. Nem beszélve a háztartás nyűgjéről, a vasalásról, a hólapátolásról, a mosogatásról, a változatos vacsorákról. A magánélet sem egy problémahalmaz, a szerelem kérdésében sincs katasztrófa, akkor sem, ha jelenleg szingli a mosolygó depressziós, ha meg házas, kintről tekintve úgy látszik irigylésre méltó, boldog kapcsolatban él.

Mosoly álarca mögött

Mert senki nem tudja, hogy depressziós, mosolygó depressziója van. Lehet, hogy ő maga sincs tisztában vele, hogy amikor senki nincs körülötte, vagy csak a szűk családi köre, akkor tulajdonképpen összeesik. Akkor elveszíti az önkontrollját, mert nem kell senkinek sem színészkednie. Leveszi az álarcát. Kitör belőle a nyugtalanság, a bizonytalanság, a sikertelenség, a megfelelhetetlenség, a reményvesztettség érzése. Tombolni kezd benne az önbizalom hiány, az önértékelési zavara úrrá lesz rajta. A környezete megsínyli, amikor bizalmatlanságot, értéktelenséget, féltékenységet fejez ki, megkérdőjelezi mások szeretetét, cselekedetét, ami felé irányul. Izgatott lesz, megerősítést vár mindenkitől, nyomkodni kezdi a mobilját, a nap folyamán kilőtt posztjainak eredményeit veszi számításba, mennyi like, hozzászólás érkezett a sikereit, szépségét, lenyűgöző életét bizonyított képekre. És letargiába esik, ha nem elég.

Menekülhet önvádaskodásba, letargiába, italba, gyógyszerekbe, akár az öngyilkosság, mint megoldás is átmehet a fején. Nap, mint nap történik így. Nappal minden szép és rendben van, mosolyog, nevet, boldog látszólag. Míg haza nem ér és le nem veszi ezt az álarcot. Éjszaka nem bír aludni, hánykolódik, akár álmatlansággal, inszomniával küzd. Eltűnik az örömérzése. A szexualitásra elmarad az igénye. És pánikrohamok is tarkíthatják az álarc nélküliséget.

Az álarc elhagyása

A betegség lassan, hetek vagy hónapok alatt fejlődik ki. A fokozatos leépülést a szeretteitől érkező dicsérő szavak, bókok, pozitív visszajelzések sem állítják meg, mivel ezek sem váltják ki az ilyenkor megszokott érzéseket. Arról, hogy depresszióval küzd nem is sejti, vagy igen, valahol érzi, hogy valami nem stimmel, de félre teszi, mert úgy véli, amit érez, az gyengeség. És ő pont nem akar gyengének tűnni. Fél, hogy az igazság kiderül. A mosoly a kendőzése a problémáknak, tulajdonképpen egy védelmi mechanizmus, amely megpróbálja elrejteni az igazi érzéseket. Pedig a mosolygó depresszió az egyik leginkább kezelhető mentális egészségügyi probléma. Tanácsadással, pszichológiai terápiával lehetséges, hogy egy szakember sikeresen kinavigáljon ebből állapotból, hogy megszabaduljunk a szomorúságtól.

A tanácsadás vagy a pszichoterápia mellett – akár kezdésnek – támogathat egy közeli családtag, barát, akivel bizalmasan megvitathatjuk az aggodalmainkat. A beszélgetések segíthetnek a tünetek enyhítésében. Az érzések megnyitása és megosztása kulcsfontosságú eleme a depressziós gondolatok kezelésének.

Fotó: Pixelshot