Életem első harminc évében perfekcionista voltam. Azt szerettem volna, ha mindig minden tökéletes, és sokat szorongtam amiatt, hogy ez – lehetetlen. Amikor tudatosan kezdtem foglalkozni ezzel, gyorsan követték egymást a felismerések. A legértékesebb talán az volt, hogy vannak fontos és “fontatlan„ dolgok, és az előbbiekből nagyon kevés van, az utóbbiak miatt pedig igazán felesleges a falra mászni.
Emlékszem, december 24-e volt, szenteste. Abban az évben diplomáztam, nagyjából fél éve dolgoztam az első munkahelyemen. Túl voltunk az ajándékbontáson, a családom többi tagja a konyhában lökdösődött a kicsit száraz, kicsit széttöredezett bejgli darabjaiért. Én pedig a karácsonyfa alatt ültem, laptoppal az ölemben, és közösségi média statisztikákat néztem.
Akkor jött a gondolat – talán a karácsony angyala ültette a fejembe – hogy mi a csudáért, és ki előtt akarok én olyan fontosnak tűnni, hogy ahelyett, hogy velük lennék, inkább “dolgozom„.
Attól kezdve monitorozni kezdtem, hogyan érzem magam munka közben, ez lett az egyik első, és máig legfontosabb viszonyítási pontom.
Mert van az a feladat és szakmai kihívás, amikor a munkahelyen töltött napi nyolc óra után még otthon is kinyitom a gépem, és boldogan tervezek, szerkesztek, írok, rajzolok, e-mailezek, akár éjszakába nyúlóan. Volt egy időszak, amikor minden hétfőm ilyen volt; akkor voltam lendületben. A hét összes többi napján viszont csak munkaidőben foglalkoztam a munkámmal.
Tudatosan odafigyeltem rá, hogy ne tekintsek presztízsként a vállalásaim mennyiségére, ne próbáljam a saját értékemet azzal mérni, mennyire van tele a határidőnaplóm. Szerencsés vagyok, hogy nagyon hamar “megvilágosodtam„: ha a munka mártírjává válok, azt rajtam kívül senki nem veszi majd észre, viszont én nagyon szerencsétlenül érezem majd magam tőle.
“A kész jobb, mint a tökéletes„
Nem tudom, ki mondta, de gyakran eszembe jut ez a jó tanács. “Gyógyult perfekcionistaként„ még emlékszem rá, mennyire hevesen tudtam reagálni, ha valamiben hibát találtam – akár a saját, akár mások munkájában. Aztán persze rájöttem, hogy nem áll meg a Föld a forgásában, ha egy prezentációban nincs minden sor szöveg tökéletesen egymás alatt, vagy a Partnernek kiküldött szerződésben vesszőhiba van. Eric Berne Emberi játszmák című művében ír a “most rajtakaptalak!„ karakterről – akiben magamra ismertem, és ez a felismerés egyáltalán nem szerzett örömet. (Mindenkinek ajánlom elolvasásra; ha lenne az iskolákban fenntartható társadalom óra, ez lenne a hozzá tartozó kötelező irodalom.) Röviden összefoglalva a “most rajtakaptalak!„ típusú embernek az az örömforrás az életében, ha valakit hibázáson kap. Az most mellékes, hogy én nem azért viselkedtem így, hogy a másokkal szembeni fensőbbségemet bizonyítsam (“bezzeg én!„), hanem csak egyszerűen azt szerettem volna, ha minden tökéletes. A végeredmény ugyanaz volt: mindig, mindenhol hibákra vadásztam.
A perfekcionizmus illúziója
Brené Brown-tól származik az egyik legértékesebb észrevétel a perfekcionizmussal kapcsolatban: azt hihetnénk, ha mindent tökéletesen csinálunk, nem tudnak majd belénk kötni mások. Azonban a kettőnek semmi köze egymáshoz; soha nem leszünk képesek mindenkivel elfogadtatni magunkat, vagy mindenkit boldoggá tenni. És ennek részben az is az oka, hogy mindig lesznek, akik csak a hibát keresik a munkánkban, a tetteinkben – ó, és biztosak lehetünk benne, hogy meg is találják.
A tökéletesség így nemcsak, hogy nem véd meg, de ráadásul túlságosan fel is értékeli a külvilág véleményét. És ez a perfekcionizmus nagy paradoxona, hiszen ha bízunk önmagunkban, abban, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy értékesek legyünk, többé nem lesz fontos, hogy mások mit gondolnak rólunk.
„Macimalista vagyok”
Az Instagramon egy “miért csinálom, amit csinálok¼ posztban írta valaki, hogy “macimalista„. És én ezt imádom, számomra ez a szó, ez az elütés tökéletesen kifejezi a lényeget. Hiszen mindegy, c vagy x, pontosan tudjuk, mit akart mondani. És ettől az apró tökéletlenségtől lett ő máris különleges, így tűnt ki a sok tökéletes közül. Maximalistákkal Dunát lehet rekeszteni, “macimalista” nincs még egy. Ez a kedves hiba megmosolyogtatott, és színt adott a különben kicsit steril vállalkozónő-manifesztónak. És megmutatta az embert – a keményen dolgozót, és hibázót. Hogy veszített-e a hitelességéből a szememben? Nem, egy pillanatig sem. Éppen ellenkezőleg, ettől vált hús-vér személlyé, aki korán reggel álmosan nyomkodja a telefonján a legújabb posztja szövegét, hogy elérje a vevőit, hogy népszerűsítse a vállalkozását – hogy valóra váltsa az álmát.
Mindent összevetve, azt hiszem, nagyon könnyű belecsúszni a perfekcionizmus csapdájába. A legtöbbször egyszerűen csak azért, mert jót akarunk. Jól akarjuk csinálni, fontos az ügy, azt szeretnénk, ha a másik elégedett lenne. De az az igazság, hogy legtöbbször az elég jó is tökéletesen jó.
És semmit nem ér a tökéletes, ha nincs benne örömünk.
Grafikák: Mucsi Boglárka
