Egyre feszültebben nézte, ahogy anyja a nyári konyha árnyas teraszán csiszolja azt az ócska padot. Ja, bocs, lócát. Még anyja dédszüleié volt, aki most arra készül, hogy fehérre festve, és kékfestő anyagból párnát varrva rá új életre kelti.
Őt viszont idegesítette minden, ami régi. Még a saját cuccai között is állandóan szelektált: amit megunt, azt eladta vagy odaajándékozta valakinek. Végül a forró homokon átcsoszogva odament az anyjához.
– Nem tudom, mit szeretsz ebben a szuvas fadarabban. Megtehetnéd, hogy vegyél egy újat. Nem egyet. Kettőt! – cukkolta a csiszolásban egészen elmélyült asszonyt.
– Kislányom – emelte fel tekintetét, megállt egy pillanatra, hezitálva, hogy belekezdjen-e a magyarázatba, vagy maradjon csendben, és őrizze meg a nosztalgiázás örömteli békéjét a szívében. Mégis megszólalt: – A dédszüleimről keveset tudok. Sőt, ők is keveset tudtak magukról. Az egyikük „valamikor nyáron” született. Az aratás miatt ugyan ki figyelte azt, hogy épp milyen nap van… a másikuk pedig árva volt, úgy fogadták be, vagy ötévesen. Egy fél évtizedig nem volt élete, senki nem tudja, kié volt, mit élt át.
– Igen, ez nagyon szomorú, meg minden… – vágott közbe a lány, de az anyja folytatta mondókáját, a szavak szigorú medrébe öntve addig szét- meg szétáradó gondolatait.
– Nem, ez nem szomorú, hanem fantasztikus, igaz, és példaadó. A tudat, hogy belőlük vagyok, és ez a tárgy is hozzájuk tartozott, hitet ad nekem. Arra, hogy minden nehéz helyzetből ki lehet jönni, hogy le lehet élni egy életet együtt… – itt megakadt, mert valaki belülről megszorította a torkát. Ő sem úgy tervezte, hogy egyedül éli hátralévő életét. Így sikerült.
– Tudod, anyukám, hogy én miért utálom a régi kacatokat, tárgyakat? – húzta ki anyját a gyász süppedős mocsarából… – Elmondom neked. Ha te nem tartod a fejedben ezeket az emlékeket, akkor nincsenek. Vagyis, csak te tartod életben őket, a fejedben, szívedben. Ez a pad nem tud róluk semmit. Ha kitennéd az utcára, valaki szívbaj nélkül ellopná, és eltenné a fáskamrába tüzelőnek. Ha így van, márpedig így van, akkor miért nem elég, ha magadban élteted őket, miért kell hozzá egy tárgy? Már ne is haragudj, lehet, hogy ezen a padon nem is ültek egyáltalán, vagy ezen agyabugyálták el egymást, amikor…
– Na, a dédapám sosem ütött volna meg egy nőt, ez biztos – rivallt rá az anyja.
– Bocsánat. Igazad lehet. Mondom lehet. De nem tudhatjuk. És engem ez a sok ismeretlen momentum, és múltat megszépítő feltételezés idegesít – summázta véleményét a lány, majd éles váltással megkérdezte: – Hozok limonádét, kérsz te is?
– Igen, kérek – mondta szárazan a nő, és újra a padhoz fordult, és az emlékeihez – egy régi családi bútor, ruha vagy ékszer: kincs. Azt sugallja: van jövő. Hiszen dédszülei biztos abban reménykedtek, hogy családjuk fennmarad – és lám, itt fest ebben a nyári konyhában, már ő maga is nagymama. Egy régi tárgy jelképezi azt, hogy nyomunk marad a Földön, hogy nem halunk meg akkor, amikor azt mondja rólunk egy orvos, hogy vége van.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogta vékony ecsetét, és dédszülei faragott neve mellé odapingálta a sajátját is. A lemenő Nap fényében aztán szépre száradt a három név: János, Anna, Krisztina.
Fotó: Lindaslantliga