Sorozatunkban fotósokat, fotográfusokat mutatunk be. Második interjúnkban Alexa Aida rendezvényfotóssal beszélgetünk. A huszonéves lány igazi művész, nemcsak fényképezik, hanem ír is, a Szoknya és Nadrágban is már olvashattunk tőle. Fiatalsága ellenére elképesztő élettapasztalattal bír, ami a munkáin is látszik.
Mióta fotózol?
Tizennégy éves koromban kaptam a szüleimtől ballagásomra egy akkoriban nagyon menő kompakt gépet, így kezdődött minden. Onnantól kezdve fotóztam, persze minden háttértudás és művészi véna nélkül. Furcsamód eszembe se jutott az, hogy ez akár egy szakma is lehet. Ebből adódóan én és a fotózás hosszú évekre elsodródtunk egymástól, csak hobbiként maradt meg az életemben, úgy is csak felületesen. Két évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ez számomra egy örömforrás, olyan, amiből sosem elég.
Mi mozgatott meg, hogy gépet vegyél a kezedbe?
Hosszú éveken keresztül kerestem önmagam, a legmegfelelőbb módot arra, hogy ne egy olyan életet éljek, ahol csak én vagyok a munkáért, hanem a munkám is legyen értem. Sok mindent kipróbáltam, a fizikaitól a szellemi munkáig. A fotózás hobbiként adott volt, de legelőször akkor figyeltem fel az ebben rejlő lehetőségekre, amikor két éve nővérem befizette a családot egy stúdiófotózásra Londonba. A fotós húsz perc alatt keresett rajtunk annyi pénzt, a tíz négyzetméteres nappalijában kialakított stúdióban, mint amennyiért én itthon a bankban egy hétig dolgoztam. Arról nem is beszélve, hogy a végeredményen az egész család csak jót nevetett. Tehát azóta sincsenek bekeretezve az ominózus képek.
Itt jött el az a pillanat, amikor tudtam, hogy nyitnom kell ebbe az irányba.
Autodidakta módon tanultad vagy iskolában?
Eleinte autodidakta módon tanultam, de mivel hivatásos fotográfussá szerettem volna válni, így beiratkoztam egy féléves képzésre. A lényeg a papír megszerzése volt, hogy a vállalkozásomat elindítsam, de kellemes csalódásként sokkal többet kaptam, mint egy egyszerű bizonyítvány. Alapjaiban változtatta meg az iskola a fotózásról alkotott képemet. Míg korábban csak vaktában kattintgattam, most már minden egyes képnél gondolkozom és komponálok. Persze még nagyon az elején vagyok annak az útnak, amin haladni szeretnék, úgyhogy még nagyon sok tanulás és tapasztalatszerzés áll előttem. Igazán jó fotográfussá a gyakorlat teszi az embert, az csak egy tény, hogy a szakmai fejlődéshez számomra az iskola nagyon sokat adott hozzá.
A klasszikus vagy modern eszközök híve vagy?
Van egy elég erős szenvedélyem a technikai eszközök iránt, legyen az vintage vagy modern. Ebben az esetben a vintage alatt a filmes fotózást értem. A szívemhez nagyon közel áll a régi idők képi világa, színei, legyen az fotó vagy mozgókép. Remélem a jövőben lesz időm és lehetőségem arra, hogy ebben is mélyebbre ássam az ismereteimet, főleg azok után, hogy a szüleimtől tavaly karácsonyra szinte minden eszközt megkaptam, ami az előhíváshoz szükséges. A modern technika – a régi idők eszközei nyújtotta nyugodtsággal ellentétben – ritka bosszantóak! Soha egyetlen napig sem mondhatod azt, hogy kész, megvettem mindent, amire szükségem lehet. Folyamatos az innováció, egyik lencse jön a másik után, a gépvázakról nem is beszélve. Ami természetesen pozitív, hisz ez nekünk fotósoknak egyre nagyobb teret ad és egyre több lehetőséget arra, hogy szuper képeket készítsünk. A viccesen dühítő része az, amikor a barátaim kocsira, lakásra gyűjtenek, addig én folyamatosan objektívre.
Az utómunkának mennyire adsz nagy hangsúlyt?
Ha tehetném, átugranám azt a részét a munkának. Szeretem a legminimálisabb korrekciót alkalmazni minden képen. Persze, ha megrendelésre dolgozok vannak bizonyos elvárások. Az én képeimre nem jellemző a viaszbábúra hasonlító arc és tekintet, ez mind az utómunka hiányának tudható be. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni, egyszerűen csak nem tetszik, az nem az én világom. Aki ilyen képeket szeretne, nálam rossz helyen jár. Számomra a természetesség és az önazonosság nagyon fontos. A világomban elengedhetetlen, hogy elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, nem akarok másnak kinézni, több tíz kilót lefaragtatni a testemből, átformálni az arcomat, manipuláció által önbizalmat építeni.
Milyen stílus tetszik neked?
Nem tudok kiemelni. Minden irányzatban találok valamit, ami tetszik. Mindent lehet jól és rosszul csinálni. Nyitott személyiség vagyok, igyekszem figyelemmel követni a kortárs alkotók munkásságát, mindeközben olyan vizuális térrel körbe venni magam, mind az online, mind a személyes platformon, ami fejleszti a látásmódomat és inspirál. Ez az inspiráció van, hogy egy épület fotó, de olyan is előfordul, hogy egy akt.
Képes vagy mások képeit nem szakmai szemmel nézni?
Lehetetlen. Szerintem mindenki kritikus a saját szakmáján belül. Fél éve jutottam el arra a fordulópontra, hogy teljesen másképp tekintek a “rossz képekre”. Míg korábban ítélkeztem és Puzsér szintű kritikák sorát szegeztem az adott képhez, addig ma már egészen másképp állok a dologhoz. Rájöttem, hogy az a fénykép, amit az ezredik ismerősöm megoszt a közösségi oldalon, azt azért teszi, mert szerinte az egy jó kép. És ha szerinte az egy jó kép, ő készítette, vagy róla készítették és számára jó annyira, hogy ország, világ előtt közzé tegye, akkor ki vagyok én, hogy ezt felülbíráljam. Egyszerűen hidegen hagy. Itt tűnik szembe leginkább, hogy mindenkinek mást jelent a szépség, az esztétika. Mivel az internet tele van trash fotókkal, felesleges, semmitmondó tartalmakkal, elkezdtem megszűrni őket, hogy minél kevesebbel találkozzak, ezt mindenkinek csak ajánlani tudom.
Milyen témában fotózol a legszívesebben?
A koncertfotózás a szerelmem. A könnyűzene mindig is központi szerepet játszott az életemben, zenekarokkal pedig mindig volt valamilyen kapcsolatom. A legelső koncertfotózásom februárban volt az Akváriumban, ahol metaforikusan be lettem dobva a mély vízbe. Több adrenalint termeltem azalatt a két óra alatt, mint az előtte lévő egy évben. Olyan extázis élménnyel mentem haza, ami nem sok döntési lehetőséget adott arra vonatkozóan, hogy melyik területre is szeretnék a későbbiekben orientálódni.