Próbálták visszatartani, hogy bent maradjon a biztonságosnak vélt anyaméhben, de mindhiába. Háromnapos küzdelem ellenére megszületett a kisfiam – egy május végi, harmincfokos melegben, a napnyugta meseszép fénye mellett, ami bevilágította a szülőszobát. Az anyaság euforikus érzése csak órákkal később ért utol.

Kínzó fájdalomra és női hangokra ébredtem. A mai napig nem tudom, hányan voltunk a kórteremben. Nem sokkal később egy nővér kopogott be, a szoptatási időre figyelmeztetve az anyukákat. Engem is. De én inkább befordultam a fal felé. Hallani sem akartam szoptatásról, miközben gyötört egy ismeretlen érzés.

Teltek az órák. Én aludtam tovább – vagy legalábbis próbáltam. A hasam olyan erővel húzódott össze, hogy legszívesebben kiabáltam volna. De ha a szülés alatt nem tettem, most miért nyitnám ki a számat?

Megint kopogtak. Elérkezett a vizit ideje. A szülészorvos is az ágyamhoz lépett. Kiderült, hogy a fájdalmat az elhalt, fekete méhlepény okozza, amit műtéttel kellett eltávolítani. Bár természetes módon szültem, a beavatkozást mégsem úsztam meg. Az elhalt méhlepény nem adott táplálékot a gyermekemnek – egyáltalán nem volt számára biztonságos odabent. Ezért kellett idő előtt megszületnie.

Ennek ellenére nagyobb volt, mint amekkorának vélték az előzetes vizsgálatok:

– Legyen nyugodt – mondta az orvos. – Bár egy hónappal korábban született, 1860 gramm.

Feleekkora súllyal, tripla ennyi gonddal is születnek babák. És én nyugodt voltam. Végtelenül nyugodt. Szinte közönyös.

Nem tudom, mit éreztem. Azt hiszem, semmit – a végtelen nagy ürességen kívül. Csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén. Nem volt a hasamban a babám, és – mint kiderült – talán jobb is így. Hiszen nem volt jó helye nálam. Holott már egy hónapja feküdtem a kórházban, betartva minden orvosi előírást. Nem értettem, mi történt velünk.

Az orvos még engedélyezte, hogy átmenjek a PIC-re (Perinatális Intenzív Centrum) a kisfiamhoz. De ahogy ő kilépett a kórteremből, én újra a fal felé fordultam.

Az egyik anyuka, Dóri, jött oda hozzám. Ő a második gyermekét szülte. A kislánya is a PIC-en volt – akkor több újszülött is elkapott valamilyen tüdőgyulladást.
– Tüdőgyulladás? Egy újszülöttnél? – forgattam a kérdést a fejemben, megint azzal az ismeretlen érzéssel a lelkemben, szívemben, az egész testemben.

– Gyere velem, megint szoptatási idő van, majd én megmutatok mindent – nyújtotta felém a kezét Dóri barátságosan.

Magyarázott valamit köpenyről, maszkról, furcsa szabályokról. Zöld ufóként mászkáltam később én is egy hónapig ott.

Egy óriási inkubátorhoz vezettek, benne feküdt: ő. Csak a könnyeimen keresztül láttam. A fejéből és több testrészéből csövek álltak ki, infúziót kapott, tele volt rakva mindenféle tappancsokkal. Amit csak lehetett, mértek rajta, és egy kék lámpa világított felette.

Besárgult.

Hallottam ezt a kifejezést korábban is, de nem tudtam, mit jelent. Csak azt éreztem, nem hangzik jól, és nem vigasztal, hogy ez gyakori. A koraszülötteknek gyártott nullás pelenka a mellkasáig ért. Csont és bőr volt. Egyre csak kattogott az agyam: nála jóval kisebbek is születnek. Mint az a baba, aki ebben a gépben négy hónapig lakott. Ő már megerősödött, és átadhatta a helyét a kisfiamnak – mert most neki van rá nagyobb szüksége. Néztem a másik kisbabát, és megköszöntem neki.

Vége lett a szoptatási időnek, visszamentünk a kórterembe. Majd három óra múlva újra beöltöztünk szellemirtóknak.

Álltam az inkubátor mellett, és megint csak homályosan láttam őt. Nem tudom, miért sírtam. Néztem, néztem, ízlelgettem a nevét, a szót, hogy kisfiam, vártam valamiféle anyai katarzist, azt a boldogságot, ami más anyukákról áradt, de csak a hasamban éreztem a fájdalmat. Nem éreztem semmit – vagyis igen: azt az egyre jobban eluralkodó, ismeretlen érzést, amiről nem tudtam, micsoda is az.

– Nyugodtan nyissa ki – segített egy nővér. Csakhogy én nem tudtam, miről beszél. Aztán ő kinyitotta az inkubátor oldalán a kis kör alakú ajtót. – Simogassa meg, az anyuka érintése nagyon fontos – magyarázta. Akkor félve és bizonytalanul benyúltam, és megérintettem a kisfiam vékony lábszárát. Ekkor telt le a szoptatási idő. Katarzis nélkül jöttem el.

– Anyuka, nem veszi ki a kisfiát? – kérdezte tőlem egy másik nővér három óra múlva, miközben nyitotta az inkubátort. Leszedte a tappancsokat a mellkasáról, a csipeszt a lábáról, megigazította az infúzió csöveit, és átemelte a karomba. Még egyszer átnéztem a másik inkubátorhoz – a kisfiúhoz, akinek a helyére tették az enyémet, és akit hetekig nem vehetett kézbe az anyukája.

Visszavettem a tekintetem a kisfiamra, és végre megérkezett a várva várt katarzis. Akkor lettem anya. Órákkal később a szülés után.

Hónapokkal később vastagbélrákot diagnosztizáltak nálam – ezzel fény derült arra is, miért nem tudtam táplálni a magzatomat.

Csodaszámba ment, hogy mégis szoptattam hat hónapig. Igaz, minden egyes alkalom másfél óránkba telt. Néha azon mosolygok, biztos azért kanalazza olyan ráérősen a levest nyolcévesen is – mert a lassú étkezéshez szokott.

Az a bizonyos ismeretlen érzés, azóta már nagyon is ismerős. Felelősség a neve. Felelősséggel tartozom a gyermekemért – ez buzdított a gyógyulásra, amikor másfél évvel később rákot diagnosztizáltak nálam. Ahogy telnek az évek, egyre ritkábban, de olykor még most is összeugrik a méhem, ha vészhelyzetben látom őt. Például amikor eldől a biciklivel.

Minden november 17-én – ami szinte egybeesik a fiam féléves születésnapjaival – hálát adok az égnek, hogy bár korábban született, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, jó, hogy nem maradt tovább odabent. Neki korababának kellett lennie. Ahogy a szüleinek koramamának és korapapának.