A könyvek, az abban megfogalmazott gondolatok, és az olvasás közben átélt érzések sokszor megmentenek bennünket. Az élettől, a velünk, vagy a körülöttünk történő eseményektől. Egy jól megválasztott könyv bármilyen helyzetben sokat segíthet. Legyen az akár szórakozás, pihenés, időtöltés vagy éppen a fájdalom elviselése. Kitől fogadunk ajánlást egy jó könyvre? Esetleg az apánktól, akinek most a mindene néhány könyv, és amit azoktól kap? Rendhagyó könyvajánló egy férfitól, egy apától, egy nagyapától. Apám szavaival. Lejegyezte a lánya, vagyis:
Apám hitte. Mindig hitte, hogy csak emberségesen, másokat megbecsülve lehet élni. Így volt ez már gyerekkoromban is, és így van ez most. Most, hogy ő már jóval hatvan felett jár. Sőt, inkább közelebb a hetvenhez. Ők az a korosztály, akik már nem élték át közvetlenül a második világháborút. Az utána következő években születtek. De azért mégis hatott rájuk a háború is. Az élet, ahogyan újraindult.
Ők sem maradtak le az izgalmakról. Az ilyen, olyan rendszerekről. Az élet gyorsan változott, és ehhez bizony alkalmazkodni kellett. Majdnem hetven év alatt az ember azért már megélt ezt, azt. Most lehetne lehetőség a pihenésre. A kellemes időtöltésre. Most, amikor már nyugdíjas az ember. De jó, hogy ezt is megértük! Végre jutna idő mindenre, amire addig nem.
Édesapám is így van vele. Az olvasás és a könyvek szeretete már gyerekkorától elkíséri. Még ha nem is volt mindig, egész életében lehetősége olvasni. A munka, a család és az egyebek mellett. Na de most! Nyugdíjasként már más a helyzet.
Apám hitte
De akkor jön – jöhet – egy betegség, ami esetleg a lakáshoz köti az embert. Így azért talán nehezebb valamivel. Az élet legalábbis. Mert itt fáj, ott fáj. Nehéz felkelni az ágyból, minden mozdulat kín, vagy eljöhet az az állapot is, amikor egyáltalán nem tud az ember lábra állni. Az oka is végre megvan, de a szakemberek széttárják a kezüket: most nem tudnak – akarnak – tenni semmit.
Mert az erőforrásokat most máshova csoportosították. Nem oda, ahol egy rendkívül fájdalmas, életet megnehezítő helyzetet kellene megoldani, sürgősen. Apám hitte – de tulajdonképpen én is –, hogy az ember a fontos, és ha egy műtéttel akár meg is szüntethetnék a problémát, akkor azt a műtétet minél hamarabb elvégzik. Nem pedig kifogást keresnek, hogy miért nem. De most éppen más a fontos.
Ez az írás most mégis a könyvekről szól. Amelyek felszabadítanak Igen: felszabadítanak. Édesapám most legalább hódolhat ennek a szenvedélyének. Ha már a lakáshoz, vagy éppen kórházi ágyhoz kötött. Most legalább – mondom ezt keserűen. De azért valóban: egy jó könyv tényleg sokat segíthet. Gondolatokat ad át, amelyek esetleg reflektálnak az életünk bizonyos szakaszaira. Érzéseket közvetít.
És édesapám olvas. Folyamatosan olvas. Alig győzöm ellátni újabb kötettekkel, amelyek között újabbak, régebbiek is vannak. A könyvesboltból, vagy a saját példányaink közül. Még gyerek- és ifjúsági regényt is kézbe vesz. Azok sokkal inkább őszintébbek, mint más írások – mondja erre ő, mert úgy érzi, így van. Annyit olvas, amennyit csak tud. Egyes napokon napi egy könyvet is.
Apám hitte, sőt, hiszi most is, hogy a tisztesség és az emberség tesz minket azzá, akik vagyunk. Három kedvencét ajánlja most, amelyeket nagyon szeretett. És amelyek szerinte szólnak mindezekről az értékekről.
Kepes András: Tövispuszta
– Ez egy magyar kortörténet. Az első világháború előttől napjainkig. És azért tetszett, mert úgy érzem, hogy realista. Az emberi hozzáállást, emberi sorsokat mutatja be. Magyar viszonylatban. Nem mismásolt ötvenhatról, és ami előtte volt, arról sem. Hanem tényleg megmutatta mindkét oldal hibáját. Nem nyávogja túl a szocializmust, és annak ellenkezőjét sem. Ezért tetszett nagyon.
Egy család életét követjük végig, leginkább a férfiakra fókuszálva. Hogyan adják tovább egymásnak az életet. Még az első világháború előtt járunk, amikor a nagyapa földet vásárol. Módos földesúr ő, cselédeket is tart. Mégis emberszámba veszi őket. Tisztelte az embert. Ha cseléd, ha nem az. A fia és az unokája sem tudott megalkudni. Hogyan lehet nyilasból ÁVH-s? Mi miért történik a világban? Az unoka mégis azt mondta, hogy ő ebben az országban él, ezt szeretné építeni. Még ezek után is.
A családi birtok már nem a családé volt. Azt már szétosztották. De az unoka mégis visszament oda, és az ottani emberek, akik még emlékeztek a családjára, szívesen fogadták. Sőt, még ők segítettek neki, hogy élje az életét. Számomra ez arra reflektál, amit még az apámtól tanultam: apám hitte, hogy embernek lenni azt jelenti, légy emberséges, figyelj oda másokra, maradj meg önmagad, és ahol tudsz, segíts! Ez benne van ebben a könyvben is.
Grigorij Szluzsitel: Egy moszkvai kandúr feljegyzései
– Gyerekkorom óta szeretem a macskákat. Ezért már úgy vettem kezembe ezt a könyvet, hogy érdekelt, mi sül ki belőle. Hamar kiderült, hogy Szavelij egy különleges macska. Mintha ember lenne. Nem is mindig lehet eldönteni, hogy ember ő vagy macska. Olyan teremtés ő, aki érez. Akinek meghal születése után ez egyik testvére. Akit többször elragadnak az utcán ismeretlen emberek.
Hiába akarják őt szeretni ezek az emberek, mindig megszökik. Nehogy azt higgyük, hogy ami nekünk jó, az jó másnak is. Mindenkinek saját akarata van. Mindenki szeretne szabad lenni. Még egy macska is. Éli az életét. Mintha minden csak úgy megtörténne vele. Nem úgy van az, hogy csak úgy megváltoztathat bárki valakit! Dehogy! Aztán Szavelij is találkozik egy idősebb macskalánnyal, ez fordulópontot hozott az életébe.
Már felelősséggel tartozott valakiért. Érezte a szeretetet. Majd érezte az elmúlás bánatát. Egy teljes életet végig élt. Kötődött a gyökereihez. Pont, mint az ember. Így visszament a folyópartra, ahol született. Ki gondolná, hogy macskaregény emberségről példát adhat mindenkinek?
Nekem nagyon fájt a vége. Igaz, az életet előbb élni kell, aztán az életnek el kell múlnia. S neki jó élete volt. Szerethetett. Nagyon jó életregény. Akár macskáról szól, akár emberről. Az életről szól. Ami nem egyszerű sosem, de a miénk. Azoknak az embereknek ajánlom, akik hisznek abban, hogy nem ők a fontosak, hanem megpróbálnak segíteni az embertársaiknak. Olyan embereknek, akik ridegek. Hogy tanulják meg, nem csak ők vannak a világon. Vannak rajtuk kívül mások is. Emberek, és állatok is.
Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
– Ez a regény is emberi sorsokról szól. És nagyon oda kell figyelni olvasás közben, mert levelekből kerekedik ki a történet. Amikor nekikezdtem, meg is rémültem, hogy itt leveleket kell olvasni. Túl voltam már vagy száz oldalon, és vissza kellett lapoznom, hogy ki kicsoda és miért történik az, ami? Hogyan éltek, és hogyan éltek túl a második világháborúban, az angol Csatorna-szigetek lakói?
Juliet írónő, aki a háború alatt novellákat írt. Direkt vicceseket, hogy az emberek szívébe ebben a sötét korszakban valamit belelopjon. Levélben hívják fel a figyelmet a szigetre, és az ott működő irodalmi társaságra. Számomra most is az emberi oldal volt az érdekes. Hogyan alakult a Krumplihéjpite-társaság egyik alapítójának, Elizabeth-nek a sorsa?
Akiről tulajdonképpen csak beszélnek a könyvben, hiszen ő ekkor már nem él. Az írónőt, Julietet annyira felkelti Elizabeth története, hogy végül odautazik, hogy megírja regényként. De közben más is történik. Emberi sorsok fonódnak össze. Elizabeth élete nem volt egyszerű. Szerelem, terhesség házasság nélkül. Ezt a külvilág nem fogadta el. Háború. Koncentrációs tábor. Majd kiderül az igazság, ami szívszorító. Aki segít, annak segítenek?
Ez a könyv egészében egész. Ott voltak ezek az emberek azon a szigeten. Megtanulták egymást becsülni. Megtanulták egymást elviselni. Elizabeth-nek házasságon kívüli kapcsolatból született egy kislánya, Kit, akit végül a társaság tagjai neveltek, közösen. És végig emberszámba vették, fontos volt számukra. Juliet és Kit lassan egymásra talált, és Juliet nem rontott rá a kislányra, szándékában állt örökbe fogadni. Elfogadta, a négyéves gyereket, ahogyan van.
Annyira tetszett, hogy újra kezdtem olvasni. Minden embernek ajánlom. Egyáltalán nem női regény. Minden jóérzésű embernek való, aki az emberekkel kapcsolatot keres, és el is tudja fogadni ezt a kapcsolatot.
Fotó: A szerző
