Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy eleinte, amikor elkezdtem vele együtt főzni, az egy hatalmas macera volt! Nem nehéz elképzelni, milyen lehet egy alig kétéves a konyhában.
Na jó, most, hogy már nyolcéves sem sokkal jobb a helyzet, a konyhát nem lehet egy-egy ilyen akció után patyolattisztának nevezni, de talán ez legyen a legkevesebb problémánk!
Még bőven totyogós volt, amikor elkezdtem neki kisebb háztartási feladatokat is adni. Lelkesen adogatta a kimosott ruhákat a teregetésnél, vagy leszedte a megszáradt rucikat a szárítóról, igaz néha elpotyogtatott abból párat a lakás különböző pontjain, de élvezettel segített. Majd egyszer azt mondta, hogy ő is szeretne főzni. Így nem volt mit tenni, a munkapulthoz húztuk a széket, amire felállt, és elkészítettük az első közös húslevesünket. Állíthatom, sokkal finomabb volt, mint korábban bármelyik.
Tudom, sokkal több munkával jár bevonni a gyerekeket a háztartási dolgokba, mert lassabban haladunk, akár több lehet utánuk a takarítani való, mint nélkülük lenne, lehet úgy érezzük nem éri meg az egész.
De amikor kiül az arcukra a büszkeség, a boldogság, hogy ők is tettek valamit, segítettek, így kicsit ők is felnőttek lehettek, az leírhatatlan érzés!
Talán sok, a lányommal egyidős kisiskolás, nem is lát ilyen példát maga körül, hiszen enni étterembe járnak, a lakást nem anya, hanem más takarítja, nyaranta a nagymamánál egy-egy hétre találkozik legfeljebb mindezzel, és az gyorsan a felejtés homályába is vész. Pedig bármennyire is munka a háztartásvezetés, a közös főzőcskézés, ez is egyfajta együtt töltött idő, amikor ketten vagy hárman vagy többen közösen csinálunk valamit. Amíg mégsem a cyber térben élünk.
Persze nálunk is van tablet, van okostelefon és sok csatorna a televízióban, de az egyik legkedvesebb emlékünk nem ezekhez a tárgyakhoz, hanem az első közös sütésünkhöz köthető, amire annyira élesen emlékszem, mintha legalábbis csak tegnap lett volna.
Kakaós csigát sütöttünk.
Korábban is szerettem kelt tésztát készíteni, úgy ahogy a nagymamámtól tanultam, türelmesen kivárva a pihenési időt, mert a nagyi elárulta, bizony, ez az egyik fő titok! De térjünk vissza csigához. Igazi mindent elsöprő örömérzés volt látni, ahogy a kislányom pici arany kezecskéje elkezdi gyúrni, dagasztani a csigatésztát. Miközben nagyon lelkesen dögönyözte, hangosan nevetett. S bár minden csupa liszt lett a konyhában, az önfeledt öröme kárpótolt engem a takarításért. A mai napig minden kelt tésztánál kérem, hogy segítsen gyúrni, hiszen az én több mint tíz éves sütési múltam mit sem ér a kislányom arany kis keze nélkül!
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
