Valami egészen negatív gondolat járja át a testemet, mikor meghallom ezt a fogalmat. Talán az eddigi tapasztalataim, talán a jelenlegi élettársam a hibás: azaz a megszokás. Az egyedüllétet könnyen meg lehet szeretni, talán jobban, mint amikor más után kell mosogatnod, takarítanod, azon agyalni, hogy mi legyen a vacsora vagy szimplán csak alkalmazkodni egy jobb esetben összetett személyiséghez, ha esetleg a sajátod nem lenne elég teher sokszor. Mert nyilvánvalóan bennünk nőkbe bele van kódolva a gondoskodás, az ösztönszerű túlgondolása az egyszerű hétköznapoknak. Viszont ciki vagy sem, szeretek egy hétig nem mosogatni, szeretem a semmit csinálni, szeretek nem alkalmazkodni.

Viszont egyre többet gondolkozom azon az eshetőségen, hogy mi történik majd akkor, ha a szerelem újra bekopogtat az ablakomon, ez a téma általában akkor szokott felszínre törni, ha már be is rontott az ajtón. A végletek embereként éltem az életemet, mindaddig a pontig, amikor szembesültem az ezekből adódó kellemetlen meglepetésekkel. Sikeresen kiviteleztem az összeköltözést két hét ismerettség után, de volt, hogy két év együtt járás előzte meg a nagy szintlépést, nem tudom melyik a rosszabb. Hogy éltem meg? Szingli vagyok.

Megfelelő pillanat

Kereshetjük a megfelelő pillanatot az összeköltözésre, de úgy sem találjuk meg. Maximum, ha túl korán történik meg, akkor sokkal hamarabb derülnek ki a rejtett, furcsa szokások, az igénytelenség szintje, valamint a bizalom kézzel fogható megnyilvánulásai. Mert bizony az élet nem csak vattacukor felhőkkel körbevett, ágyban töltött napokról szól.

Kopogtat majd a postás, jönnek sorban a számlák, a kiadások, mert azokból van bőven, épp hogy csak szerelemadó nincs még kis hazánkban, de lehet ez lesz a holnapi főcím.

Néha elveszünk majd a bürokrácia tengerében is, ami körülbelül olyan tiszta, mint a Duna vize Óbudánál. Jönnek a hétköznapi szürkeségből adódó problémák, félreértések, a félrekommunikálás, félrenézés. Évek elteltével pedig ott fekszünk majd valakivel egy ágyban, a viharfelhők között félemberként.

Pislákoló remény

Borúlátásomat viszont kompenzálnám azzal a ténnyel, hogy a remény még azért bennem is pislákol és tudom azt, hogy az eddigi kudarcaim mind-mind okkal történtek. A lelkem legmélyén várom azt a személyt, akivel együtt tervezhetem a mindennapjaimat, aki szerves részévé válhat majd az életemnek és akinek minden darabkáját ismerni akarom.

Mert a jó kapcsolat a nagy Ő-vel nem azon múlik majd, hogy mikor hagyja nálad a fogkeféjét, és hogy milyen tempóban csempészi be magát az életedbe minden félpár zoknijával együtt.

A példaképem szerint, ha találkozol az igazival, nem lesznek kérdések, minden magától értetődő lesz. Nem fogod tehernek érezni a létezését, a leglégiesebb könnyedséggel fogod hulla fáradtan két ledolgozott műszak után összedobni a vacsorát és mosolyogva konstatálni, hogy a mosógépet ismét rossz programon indította el. És ahogy a ruhák színe mosódik össze, úgy fog a ti lelketek is egyre jobban összeérni. Viszont amíg félemberek vagyunk és valaki más energiái által akarunk egészek lenni, addig minden kapcsolat előbb-utóbb teherré válik, megfakul és a szennyes helyett, dobhatjuk egyből a kukába.

Fotó: Pixabay

A Összebútorozási hajlandóság?! bejegyzés először 👫Szoknya és Nadrág Magazin-én jelent meg.