A gyerekek akkor sírnak, ha fáj nekik valami, ha bánatosak, ha nem sikerülnek a dolgaik. A férfiak nem sírnak, csak ha lelkük fáj. Ha nem sikerül valami, akkor újra kezdik, esetleg dühöngenek egy kicsit, vagy feladják. De nem sírnak. Az anyák sírnak. Nem akkor, amikor fáj.
Hiszen egy szülő nő sem zokog, ha a fájdalom szinte kettétöri, viszont potyog a könnye, amikor már minden kín elmúlik, és a gyermekét a karjában tartja. Nem sír, ha a gyereknek nem sikerül a matek, de könnyei csorognak, ha szépen mondja a verset. Zokog, ha a műtő ajtaját nézi egyedül, de felszáradnak a könnyek, ha a betege ágyánál áll. S ha annak idején nem sírt, mikor elhagyták, majd zokog, ha a gyermeke éli ugyanezt meg.
Ember, vagy állat az anya, az nem számít. Az anyák akkor is sírnak. Három kecske anya áll most az ólban. Nem sírtak, mikor a gidák világra jöttek, nem sírtak, mikor táplálták őket. Eljött az elválasztás ideje, és én elvettem tőlük a kicsiket. A gidák alig sírtak. Felfedezték az új világot, és élvezték azt. Az anyák pedig sírtak. Panaszosan, hívogatva, kérve, aztán egyre csendesebben. Végül elhallgattak.
Az egyik gida beteg lett. Nagyon sírt. Úgy, ahogy csak egy haldokló állat tud. És én vele sírtam. Felvettem, és megtettem a lehető legrosszabbat. Visszahoztam az anyjához. Talán, hogy nekem jobb legyen. Hogy azt gondoljam, „én megpróbáltam, én megtettem..” Az anya csak nézett, ahogy a haldokló kisfiát a karomban tartottam. Én, aki pár napja elvettem tőle. De már nem sírt. Csak nézett rám, hogy volt szívem kétszer is elvenni tőle…? Hát most én sírok kettőnk helyett is…
Fotó: Photo by Julien Pouplard on Unsplash
