Most már megállíthatatlanul itt van a nyár. Kezdünk olvadni. Mi magunk, az aszfalt, a fagylalt… pillanatok alatt romlik az eper, aminek szezonvége van – a legjobb, ha azonnal megesszük. Esetleg lefagyasztjuk télre. Ha bírjuk a plusz hőséget, nekiállhatunk lekvárt is főzni.

Idén én egyáltalán nem terveztem. Ön igen? Én nem, mert tudtam, hogy nem férne bele az időmbe, a kapacitásomba. Sem az, hogy üvegeket gyűjtsek, vegyek, sterilizáljak, sem az, hogy kilószámra tisztítsam a gyümölcsöt, majd türelmesen főzzem, dunsztoljam – mert én nem teszek bele sem tartósítószert, sem dzsemfixálót. Aztán másként alakult.

Először is szembejött az akciós eper, amiből többet vettem, mint terveztem. Hazacipeltem. Ki tud ellenállni az epernek? A költői kérdést – lekvárt főzöl? – az anyósom tette fel. Nem akartam. De végül nekiálltam. Az 5,2 kiló tisztított eperből 2,5 kilót zacskókba porcióztam félkilónként a fagyasztóba, hatvan dekából főztem krémlevest négy személyre, 20 deka ment az apák napi Pavlova torta tetejére, és a maradékot csak feltettem főzni lekvárnak – hiszen az anyósom megmondta.


Eperkevár nélkül?

Aki főzött már lekvárt, az pontosan tudja, mennyi apró nüanszon lehet megcsúszni. Ha ezeket ismerjük, akkor tulajdonképpen már nem is olyan ördöngösség. A nehézsége inkább a mennyiségből adódik: minél több a gyümölcs, annál hosszadalmasabb az előkészítés, a főzés, elrakás. Majd egy pillanat műve a fogyasztása… de itt ugye nem nagy adagról írok, ami ráadásul már pucolva volt.

Csak úgy szemmértékre ment bele a cukor – annyi se, mint a gyümölcs mennyiségének a fele –, lassan főztem, jó pár óráig. Közben sterilizáltam három üveget: két nagyot és egy kicsit. Először a kicsiket töltöttem meg majdnem színültig lekvárral, a tetejére sütőrumot öntöttem (alkohollal tartósítom), végül a nagy üveget, ami nem lett tele, de a rumot attól sem sajnáltam.

Ahogy hazaért a fiam az apás hétvégéről, máris kereste a lekvárt. Éppen kihűlt a dunsztban. A nagy üvegest bontottam is, hogy megkóstolja, hiszen az úgyis a hűtőbe ment volna. Ízlett neki, mondta is: „ennek puncs íze van”. Persze, a sütőrumtól. Valamivel később kereste a konyhában újra, még egy kóstolásra.

Innen felgyorsultak az események. Egy pillanat műve volt az egész: látom, nem tudja a befőttesüvegről lecsavarni a tetejét, éppen nyitottam a szám, hogy segítek, léptem is felé, amikor ő úgy gondolta, ha fejre állítja az üveget, akkor könnyebb lesz kinyitnia…

Négyszer mostam fel azóta a konyhakövet, de még mindig ragadunk az eperlekvártól. Hiába – az anyósom megmondta: eperlekvár nélkül nincs nyár. És tényleg nincs. Úszunk az eperlekvár-szezonban. A tizenkét éves és én.

Fotó: Littlespoonfarm