Tudom, hogy nagyon szomorú leszek, amikor az apukám meghal. Nemcsak őt fogom siratni, hanem a reményt is, hogy egyszer még úgy viselkedik, ahogyan egy apának kellene. Ötven év „gyermekség” után kimondható: egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt valóban az apám. Nem kirakatként, nem szerepben, hanem jelenléttel.

A legtöbbször önmaga volt. Az ital – hol több, hol kevesebb – mindig közénk állt. De nemcsak az alkoholról van szó, hanem arról a működésről, ami vele jár. Két mondat után kész ítélet. Az én történetem gyors felülírása. A felelősség finom, de következetes elhárítása.

Azt hiszem, fogalma sincs arról, hányszor bántott meg. Hányszor ment mélyre egy mondata, egy legyintése, egy félbeszakítása. Nem tudja, hogy fáj. És azt sem, mennyire fáj. Hogy amikor nem hallgat meg, amikor átírja, amit mondok, amikor saját nézőpontját helyezi minden fölé, az nem egyszerű véleménykülönbség. Az seb. És a seb attól még seb marad, hogy ő nem látja.

Egy családban ez nem hangos tragédia. Inkább lassú pusztítás. A gyerek megtanul kevesebbet várni, kevesebbet mondani, alkalmazkodni. Megtanulja, hogy a meghallgatás nem alapállapot, hanem kivétel.

Nem mondom, hogy gyűlölöm az apámat. Azt sem, hogy szeretem. A viselkedését gyűlölöm. És közben ragaszkodom ahhoz az apához, aki talán sosem létezett, csak szerettem volna, hogy legyen: aki jelen van, akire lehet számítani, és akinek nem önmaga az első.

Talán a legnehezebb veszteség nem az, amikor valaki meghal. Hanem amikor rá kell jönnünk, hogy ami hiányzott, az valójában sosem volt a miénk.