A kis piros vonaton nem ült senki rajtam kívül. Általában így volt ez: a szolfézs óra után, szerda este hatkor már csak én zötyögtem hazafelé. A szemközti ülés széléhez toltam hát a talpamat, mondhatni, kényelembe helyeztem magam…
… a kalauz hátam mögül érkező, elfojtott, de annál szigorúbb szavaira lettem figyelmes: – Mit képzelsz magadról, hogy felteszed a lábad, ki fogja letakarítani azokat a lábnyomokat, talán te?
Hazáig küzdöttem a könnyeimmel. Nem voltam egy lázadó kislány, rombolni meg pláne nem volt szokásom, szóval, nem én voltam az a tipikus kamasz, akit egy felnőttnek elő kellett vennie. Otthon aztán jött a folytatás: a szüleim is megfeddtek. Két évtizede történt, de minden mozzanatra, érzésre, sőt még a csizmám színére is emlékszem. Megtapasztaltam, milyen az, amikor a tekintéllyel rendelkezők (a felnőttek: tanárok, ellenőrök, könyvtárvezetők, edzők és szülők) összefognak, és egyértelmű tiltást gyakorolnak. Rossz emlék maradt az egész, ennek ellenére ma már néha hiányzik ez az egyértelmű szabályok által irányított világ.
Tagadhatatlan: más idők járnak. A „felnőttek abszolúte tekintélye” gyakorlatilag kiveszőfélben lévő fogalom.
Ha egy gyereket leszid a tanár, a szülei megfenyegetik a pedagógust. Befolyásos, értelmes felnőttek a(z oktatási és egyéb) rendszer elleni nyílt lázadásra biztatják a fiatalokat… Ha egy jegy nélkül utazó kölyök nyilvánosan szapulni kezdi az ellenőrt, a legtöbben körülötte némák maradnak, pedig kiállhatnának a mindenkire igaz szabályok – és a kalauz – mellett. Nem teszik.
A közöny és a be nem avatkozás mára oda vezetett, hogy senki nem mer szólni senkire, semmiért. Porrá zúzott telefonfülkék, oktalanul összefestett falak és kapuk, a járdákat szegélyező szélfútta szeméthegyek jelzik: a felnőtt tekintély kiveszett.
Miért veszélyes ez? Az egyáltalán? Szerintem, igen. Az embereknek ugyanis szükségük van – mindig is szükségük volt – tekintélyre. Ezért választottak maguk fölé királyt, ezért van annyi kemény cégvezető, cigányvajda, és ezért kerülhettek hatalomra szélsőséges nézeteket valló politikusok…
Kell a megmondás, akkor nyugszik meg a többség, akkor érzi magát biztonságban, ha vezetik.
Ha ez nincs meg, a belső feszültség nőttön nő (nem csak egyéni, családi, de társadalmi szinten is), és nem alkotásban, együttgondolkodásban, teremtésben – hanem rombolásban, kizsákmányolásban ölt testet. Vagyis: a kör bezárul. Ha egy ember felett nincs tekintély, céltalan és bizonytalan lesz. Egy létbizonytalanságban élő ember pedig dühében és félelmében pusztít, rombol. Ha nem feddi meg senki, továbbra sem érzi a határokat, a tekintélyt, a biztonságot.
De hogyan lehetne visszanyerni ezt a rég kiveszett erőt, a tekintélyt? Ötletem sincs sajnos. Egyet tudok: ha értékteremtővé tesszük az utódainkat, éreztetvén, hogy az alkotás, a munka áldás, talán – biztosan! – kevesebbet rombolnak maguk körül: fizikailag és érzelmileg is. Csak ebben reménykedem.
És, bármilyen hihetetlen: néhanapján tényleg visszasírom az üvöltöző kalauzt.
Kép: http://www.tenegopartnering.com
