Könyvajánlót hoztunk a nyolcvan éves orosz írónőtől, aki már ötvenéves elmúlt, amikor az első önálló elbeszéléskötete megjelent Franciaországban. Azóta viszont hazájában is elismerik, a nagyvilágban pedig több rangos irodalmi díjjal is kitüntették. Az más kérdés, hogy a háború miatt jelenleg Berlinben él. Legutóbbi kötetében egészen közelről ismerhetjük meg Ljudmila Ulickaja írónőt.

Az igazi nevem címmel idén jelent meg nálunk a Magvető Kiadó gondozásában Ljudmila Ulickaja legutóbbi írása, amit már nem is várhattunk, miután olvashattunk róla olyat, hogy már megírt mindent, amit akart, már ne várjunk tőle újat. Reméltem, hogy az egész csak valami ügyetlen félreértésből eredhető félmondat, ami természetesen nem igaz, mert Ulickaja meséire, történeteire olyan szükség van, mint egy falat kenyérre.

Pedig, olykor-sokszor nem könnyű őt olvasni. Nem lehet Ljudmila Ulickaja írásait könnyedén, kikapcsolódás szinten, fáradtan olvasni. Figyelmet, gondolkodást, nyitottságot és rendszerezést igényelnek az írásai. Na nem csak azért, mert az orosz nevek önmagukban iszonyú hosszúak, és tuti, hogy minden fontosabb szereplőnek legalább még két keresztneve is van, az egyik a szűk családi körnek, egy másik meg a baráti társaságnak. Hanem, mert Ljudmila Ulickaja szövevényes összefüggésében mutatja be a saját élete és a hozzá tartozó emberek valódiságát.

Olyan, mint egy bölcs, olykor kissé karcos, néha meg elnézően kedves rokon, akinek még a humora is jó, már ha elengedjük a fülünk mellett kíméletlen éleslátását. Mert, ha egyszer azt mondja például, hogy „Vologya sovány, sápatag gyerek volt„, „Liljának gyakorlatilag nem volt foga. Esze se túl sok” „Nyikolaj Esliman komor volt és kimért” avagy „Dús keblű széles csontú nagydarab lenocska nagyanyánk” akkor az úgy volt, és kár bárkinek is megsértődnie, mert Ulickaja csak tűpontosan fogalmazza meg a külső megjelenést és a jellemet. Nem biztos, hogy szeretném, hogy a szereplőjévé váljak, bár miért ne. Megtiszteltetés lenne.

Adósa vagyok Gézának

Ez a rövid mondat: Adósa vagyok Gézának, ez nem másnak szólt, mint Morcsányi Géza emlékének. A Jászai Mari-díjas magyar dramaturg, műfordító, szerkesztő, egyetemi tanár hetvenéves volt, amikor meghalt. Az írónő a Magvető Kiadó egykori igazgatóját nem csak szakmai partnerének, hanem egyenesen a barátjának tartotta – derült ki a kötet elején található rövid jegyzetének.

Amiben megfogalmazza azt is, hogy Morcsányi Gézának köszönheti, hogy Magyarország sokkal közelebb került hozzá, mint bármely más ország az egykori szovjet blokkból. Az olvasó ennél a mondatnál akaratlanul érzi úgy, hogy az írónő hozzá is sokkal közelebb került.

Az igazi nevem olvasása közben pedig egyenesen úgy éreztem, Ljudmila Ulickaja beült a nappalimba és mesélt nekem. Mesélt önmagáról. A nevéről. Arról, hogyan szólították, mit jelent önmagának a saját neve és mit nem jelent. A szűk és tágabb családi köréről, és barátairól gyermek és felnőttkorából – azaz viszontláthatjuk korábbi írásainak a szereplőit is.

Ljudmila Ulickaja beült a nappalimba és mesélt

Nem is akárhogyan mesél az írónő ebben a könyvében, valahogy pont úgy, ahogy az idős rokonok teszik. Kiragadva az éppen fontosnak, érdekesnek és tanulságosnak vélt családi történeteket, úgy ahogyan ő maga visszaemlékezik rá. Megtoldva azzal a plusz tapasztalattal, amit az eltelt időben hozzáérzett, elvett, amire ráébredt, felismert, átgondolt.

Benne van mindaz a bölcs tapasztalat, amivel a könyvét is kezdi:

Amit könnyűnek véltem,
Nehéznek bizonyult.
Amit nehéznek véltem,
kiderült -lehetetlen.
Ami lehetetlen volt,
Nézd – a kezemben van!

És valóban kiderül, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan, és sokszínű hiszen az írónő jelenleg nem Moszkvában, hanem Berlinben él, és elképzelése szerint egy német temetőben, ott ahol az anyja és nagyanyja nyugszik, legyen ő is eltemetve, „legyen csak egy tetszőleges álnév egyelőre írva„. Ne más, ne az, amit mi ismerünk Ljudmila, mert ezt a nevet a nagybátyja hozta a házba azzal, hogy az írónő születésének idején egy ljudmila nevű falusi lánynak udvarolt.

Ljudmila Ulickaja ilyen, pont úgy ír, ahogyan az megtörtént.

Az igazi nevem

Az igazi nevem című kötet, nem szól egyértelműen valamiről, egészen pontosan Ljudmila Ulickajaról sem, és mégis. Önéletrajzi írások sokasága. Privát naplójegyzetek. Morzsák, mondatok, a kötet egyharmadában rövid költői szövegek, mintha versek lennének, de mégsem, ezekben emlékezik vissza élete fontosabb mozzanataira. Emberekre, sorsokra, helyszínekre, történésekre, cselekedetekre. Időrend nélkül, szabályoktól mentesen, automatikusan lejegyezve, ahogyan jött belőle.A zsidó kislányt, aki még tízéves se volt, de erőteljesen érezte a judaizmus és pravoszláviai kereszténység közötti ellentmondást. Szabálytalanul, majd szabályosabban, de még mindig költői alakban folytatja, felidézve az összes heget önmagán. És lakást, amiben élt.


Ljudmila Ulickaja elvehetetlenül zseniális. Tényleg, életünk fontos mozzanatai vannak a sebeink, hegeink történetében: egy egészen kicsitől a nagyig, egyiknek sem nagyobb jelentőséget tulajdonítva. És mégis. Az írónő ott ül a nappalimban és mesél magáról, arról is, hogy próbál tetszeni magának, vagy elfogadni magát, a saját testét olyannak, amilyen. Felhajtás nélkül közli, nem szerette meg. Csak kibékült vele, hálás a testének, mert nem okoz szenvedést neki.

Az olvasó pedig kihúzza magát, és úgy olvassa tovább a könyv további kétharmadát, mintha most nem érezné azt a bizonyos izomcsoport fájdalmát a hátában, avagy a fejfájást mint eddig, és falja a betűket, hogy még jobban megismerje az írónő szerteágazó rokoni és kapcsolati rendszerét. Egészen a legvégéig, amíg először az angyalok, majd mint a mesében a hetes szám jelentőséget nem kap. Hét halál, hét születés, hét betegség, hét ikerpár (én két ikerpárt, ha ismerek közelebbről) hét család és hét világvége variációt. Amikor is mindenki elpusztul.

Ami meg marad, mindaz, amit sosem lehet elvenni tőlünk, amit megtanultunk, megéltünk és megtapasztaltunk. Ljudmila Ulickaja történeteit, ha kitartóak vagyunk, és nem akarjuk letudni a könyvét, hanem kiolvassuk. Ami olykor tényleg nem könnyű. Figyelni kell rá, de a fáradtságunkért cserébe kiderül a számunkra az is, miért is van jelentősége annak a pedálos Singer varrógépnek a kötete borítóján. És azt is, mi mindent adhatott egy varrógép 1917-ben, és mi mindent jelenthet egy rongydarab 2023-ban.

Mindezt a 20. század közepétől a napjainkig a volt Szovjetunióban, a későbbi Oroszországban és jelenleg Berlinben. Kiss Ilona fordításában. A saját nappalinkban.

Fotó: Szerző

Polgár Ágnes