„A Valentin napot és a nőnapot is csak a virágosok találták ki!” „Aki szereti a másikat, annak nem kell különleges alkalom ahhoz, hogy kifejezze szeretetét!” – annyira közhelyesek ezek az ellenérvek, hogy nem is törődött velük. Ő megtette, amit minden jeles –és kevésbé jeles–napon is meg szokott: virágot vitt a szeretett nőnek.

„Drágám, mi most annyira rosszul állunk anyagilag, hogy a következő hónapokban szinte biztos, hogy nem vehetünk semmit. Még levegőt se!” – mondta huncut tekintettel, miközben a lecsót kavargatta. Ezt szerette ebben a nőben. Sosem zsörtölődött. A rossz dolgokat elütötte egy szóviccel, és lám, együtt valahogy mindig meg is oldották őket. Ez láncolta a nőhöz: a csapatmunka, a melegség, a derű.

Sok szép csípő ringott az utcákon, és néha egy-egy hívogatóbb mosolyt is elcsípett az irodában, mégis, a nő, akivel együtt élt, és akit bátran hívott a szerelmének, egyetlen estével feledtette azokat.

Olyan közhelyesnek tűnt, főleg egy férfi szájából, de baráti társaságban néha mégis megfogalmazta: náluk minden nap Valentin nap, meg nőnap, meg efféle… nem kellett különösebb indok egy-egy szál virághoz, vagy hétvégi autóba pattanós kiránduláshoz. Nyilván, a jeles napokon is mindig készült valamivel, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget.

Mindennél jobban vágytak gyerekre. Arra, hogy ezt a giccses idillt átadják valakinek, aki belőlük, a szeretetükből születik. Aztán nem jött a baba sem húsvétra, sem karácsonyra, sem a következő évben. Jöttek viszont a hormonok, reménykedések, kék csíkok, a vértenger, a gyász, és aztán minden kezdődött újra. És újra. A harmadiknál azt mondta, nem bírja tovább. Kimerült. A teste, és a lelke is. Persze. Szegénykém, csoda, hogy annyit kibírt. Meg még sokkal többet is, csak azt még akkor nem tudták…

Gondolataiból egy félhangos káromkodás zökkentette ki. Ő maga volt: észrevette, hogy elkalandozott, és ott kellett volna bekanyarodnia kedvenc virágboltjukhoz. A következő utcában aztán leparkolt, és sietett, hogy megvegye a csokit meg a virágot. Elvégre nőnap van, no.

A virágos ismerősként, szomorkás mosollyal üdvözölte. „Nárcisz?” – kérdezte fojtott hangon. „Igen, köszönöm.”

Visszapattant az autójába, és meg sem állt az ismerős kapuig. Aztán leült, és percekig csak nézte. A szerelme fotóját, azon a kőkemény, rideg márványon. A fotót, ami még akkor készült, amikor csigákban omlott le mindig illatos haja. „Te kopaszon is gyönyörű voltál, hősnőm!”

Addig babrált a csokival, míg egészen ki nem látszott a barna, olvadt édesség. Tömni kezdte magába, és nem érdekelte, hogy bárki is meglátja, hogy rázza valami tehetetlen, szűnni nem akaró sírás.

Kép: Pixabay