Nézzünk meg egy utcarészletet, egy családi házat vagy akár egy üzletet ötven éve és nézzünk meg most. Ha egymás mellé tesszük a két képet, mintha nem is ugyanaz lenne, mintha két különböző dologról készültek volna. Ehhez képest nézzünk meg egy átlagos osztálytermet ma és ne is 50, de 100 évvel ezelőtt! Kísérteties lesz a hasonlóság.
Csak az iskola öli meg a kreativitást? Menjünk vissza a gyökerekig: miért és mikor alakították ki úgy az iskolákat, ahogy? A válasz az ipari forradalom lesz. Míg előtte is voltak, már az ókori görögöknél is szervezett oktatási struktúrák, a mai alapokat a gyári munkások és üzemi dolgozók megfelelő kondicionálása adta. Pontosan, csengővel jelzett műszakkezdések és zárások, körülbelül ugyanolyan létszámú, együtt dolgozó csoportok, valamint az emberek sorokba és oszlopokba rendezése a minél könnyebb átláthatóság miatt. Ilyenek a padsorok a mai osztálytermekben is.
Mire készít fel az iskola?
Régen egyértelmű volt, hogy ha valaki jól tanul, jó jegyei lesznek, akkor tovább tud tanulni, diplomát tud szerezni, ami egyenlő volt a jó munkával és megélhetéssel, biztos egzisztenciával. Ma ez már sajnos nem igaz. Egyik részről a diploma értéke csökkent, egyáltalán nem garantál már biztos munkahelyet, másik részről pedig olyan gyorsan változik a világ és vele a munkaerőpiac is, hogy soha nem látott, gondolt foglalkozások jönnek létre. Így pedig hogyan is készíthetnénk fel valakit az életre, ha azt sem tudjuk, milyen lesz az az élet, amikor a gyermek végez a középiskolával vagy az egyetemmel?
A kreativitás fontosabb, mint eddig
Ilyen változó viszonyok mellett pedig az egyik legfontosabb a rugalmasság mellett a kreativitás. Nem állandó munkahelyre kell berendezkedni, semmi sem biztos. Még egy adott munkakörön belül is soha nem látott mértékben cserélődnek ki a feltételek és változnak a körülmények. De ha csak a mindennapi életet vesszük alapul: a technika évről évre olyan újdonságokat ad az embereknek, amit addig el sem lehetett képzelni. Az okostelefonok és egyéb okoskütyükkel szinte már mindent meg lehet csinálni, de hamarosan jönnek az önvezető autók is.
Matematika vagy boldogság?
Gyakorló tanárként dolgozom, képesítésemet tekintve felsős és gimnáziumi történelem-magyar szakos tanár vagyok, nap mint nap találkozom a következő tendenciával: Ha az iskolában valamelyik diák jobban érdeklődik például az ének iránt, mikor már a pályaválasztás felé terelődik a szó, a legtöbb szülő lebeszéli gyerekét az ilyen típusú tervekről, hiszen ebből nem lehet megélni. Az a probléma, hogy egyrészt nem tudjuk, hogy tényleg meg tud-e belőle élni, hiszen valószínűleg csak a sztereotípiáinkat vesszük alapul és azt sem tudjuk, milyen lehetőségei lennének. Egy vloggerekkel teli világban, ahol akár a youtube-bal is meg lehet élni, elég merész kijelentés az ilyen, és még akkor bele sem gondoltunk, hogy mennyi minden változhat, mire neki állást kell keresnie.
De nemcsak a szülőknél, az iskolában is megvan ugyanez a hierarchia. A matematika van a csúcson, a bölcsésztudományok valahol középen, a művészetek, a tánc, a zene vagy a rajz pedig leghátul kullognak. Egyértelmű, hogy a matematika jó és hasznos, de bizonyított, hogy egyben ez a legutáltabb tárgy, amiben bizony nem is lesz sikeres mindenki. Van értelme ezt erőltetni, hogy aztán ezzel egy olyan munkahelyen számolgasson élete végéig, amit nem is szeret? Nem a boldog élet felé kellene terelgetni a diákot?
A hiba bűn
A kisgyerekek még abból tanulnak, hogy hibáznak. Aki szülő, vagy legalább volt már óvodás vagy kisebb korú gyermek közelében, biztosan tapasztalta azt a hatalmas humorforrást, amikor nem tudják még pontosan mit-hogyan kéne csinálni, de a saját módszerük és logikájuk mentén megpróbálják azt a kicsik. Ilyenek a vicces szócserék vagy félreértések, de járni is úgy tanulnak meg, hogy előtte sokszor elesnek, bizony, még sírnak is, de újra és újra elindulnak, megpróbálnak járni. Olyan támogató a légkör még itt, ebben a korban, ekkor még mernek kísérletezni és a saját hibájukból tanulni, így sokkal kreatívabbak, mint pár évvel később.
Ahogy bekerülnek az iskolába, a barátságos, játékos légkör megszűnik, helyét a már fentebb tárgyalt környezet veszi át. Itt pedig a hiba bűn. Miért van az, hogy ha egy feladatra nem tudja a választ és nem is jár mínusz pont a rossz válaszért, nem meri beírni, amit gondol? Mert fél attól, hogy butának tartják majd, ha hibázik. Sokkal eredményesebbnek tűnik, ha nem próbálkozik és így el sem bukik, mintha mindenfélét megpróbál, de nem sikerül neki.
A sikertelenség pedig folyamatosan ott lóg a levegőben, hiszen nagyrészt lexikai tudást töltögetünk a tanuló fejébe, hogy azokat aztán ismét meghallgathassuk tőlük. Itt pedig vagy jól tudja a megoldást, vagy rosszul. Nincs köztes állapot, nincsenek másképp-jó vagy kreatív megoldások.
Mit tehetünk?
Sok pedagógus figyel arra, hogy nála merjenek hibázni a diákok, de a magas létszámok és a központi szabályozások miatt nehéz szembe menni az árral. Éppen ezért nagyon fontos az, hogy otthon is éreztessük azt a gyermekkel, hogy nem csak akkor szeretjük és nem csak akkor vagyunk elégedettek vele, ha jó jegyeket visz haza.
Ez magától értetődőnek tűnik, de a nyomáskényszer, ami soha nem látott stresszt halmoz fel a 18 év alatti korosztályban, nem csak az iskolától függ. Ha ez a korosztály hazamegy és leszidják a jegyéért, az nem motiválja arra, hogy szívesen foglalkozzon azzal a tananyaggal, hiszen az a kudarcára emlékeztetik. Arra sem, hogy az iskola legyen a kedvenc helye. Inkább elkönyveli, hogy buta és nem ért ehhez, ami végzetes spirál lehet, hiszen ha elhiszi magáról, a jegyei még jobban romlanak majd, amit aztán megerősítésként él meg.
A legfontosabb az elfogadó légkör és jó környezet megteremtése. Az, hogy az a természetes kreativitás, ami még ott van a hat év alattiakban, később is megmaradjon. Az iskola lehet, hogy megöli a kreativitást, de van tettestársa is: mi magunk. A szülők, a rokonok, a már nem feltétlenül támogató környezet.
Fotó: Unsplash
