Kontrollvesztés. Bárkivel bármikor megtörténhet. Ha valamiért kicsúszik a lábunk alól a talaj, akkor elveszítjük az egyensúlyunkat. Lehet az ok bármi. Viszonzatlan szerelem, egy váratlan betegség, önmagunk elvesztése. Ilyenkor mihez nyúlunk? Van segítség? Vagy csak az önsajnálat? Az alkohol? Vagy valami más? Hogyan tudunk kimászni a gödörből? Van kiút? Mindig csak egy cél lebegjen a szemünk előtt: élni, élni, élni! Csak boldogok legyünk. Így, úgy, amúgy.
Vajon hányszor tesszük fel magunknak életünk során a kérdést: mit is szeretnénk valójában az élettől? Miért is vagyunk itt, ezen a világon? Talán ez az a kérdés, amely az embereket a leginkább foglalkoztatja. Miért élünk? Miért is? Ha annyi fájdalom, keserűség talál meg bennünket?
Azért, mert boldogság és öröm is. Szerelem, barátság. Nem is gondolhatunk másra, csak hogy boldog akarok lenni. Jelentsen ez bármit is. Ott és akkor is, amikor nem is számíthatunk rá. De mégis: miért vagyunk ezen a világon? Senki nem ígérte azt, hogy élni egyszerű lesz. Az élet olyan, mint egy körhinta. Soha nem tudhatjuk, mikor kinek, melyik oldalát mutatja.
Csak élni, élni, élni
Ez persze nem vigasztaló bizonyos helyzetekben. De mit tehetünk? Azt mondják, hogy aki keveset élt, azt nem élt szinte semmit. Ezt ki állítja? Mindenkinek olyan az élete, amilyen, soha nem érdemes a másik életét véleményezni. Foglalkozzunk a sajátunkkal!
De az sem egyszerű. Mert sokszor nem látjuk a saját életünket reálisan. Azt hisszük, hogy az nehéz, az rossz. Nem tökéletes. Mert nem ismerjük mások életét. Mert mindig mindenki csak a tökéletesnek tűnő pillanatokat, alkalmakat, mozzanatokat, részleteket osztja meg magából. S nem csak kizárólag a közösségi médiában. A személyes találkozókon is.
Ugyan ki szeretné mindenki előtt feltárni a nehézségeit, amikor az sokszor saját maga előtt is kín? Ezt persze már megszokhattuk. Mégsem szoktuk meg. És sokszor nehéz. Nehéz mások tökéletesnek tűnő életével szembesülni. Minden ember életét csak nem vizsgálhatjuk folyamatosan. Az lehetetlen. És teljesen felesleges is. Ezért kell a saját életünkkel foglalkozni. És megélni azt, ami van. Ha jó, ha nem. Ennél többet nem is akarhatunk magunknak.
Mi miben vagyunk mások? Mindenben. Minden ember más. Mások a problémái. Más a tűrőképessége. Amelyet ő esetleg problémának él meg, az másnak lehet, hogy nem az. Sokszor tényleg felfogni sem tudjuk, hogy mások mekkora fájdalommal élik az életüket. Az mindegy, hogy az testi, vagy lelki fájdalom.
Az életet próbálhatjuk úgy felfogni, hogy mindennek oka van. Ami számít, az fájhat is. Mi számít? A boldogság, az egészség, a család, a szerelem. Az élet. Ha valamelyiket elveszítjük, mi marad nekünk? Hogyan lehet túlélni, ha bármi váratlan történik? Egyáltalán, kinek mi a váratlan?
Csak boldog akarok lenni
Mit tennénk, ha valamiért egy olyan súlyos állapotban (nevezhetnénk betegségnek is, de ez nem az, sokkal inkább ez egy állapot) találjuk magunkat, amitől szinte teljesen lebénulunk? Alig tudunk járni, ellátni magunkat. Emiatt képtelenek vagyunk szeretni, mert ugyan hogyan is gondolhatnánk, hogy más ember szeretni tudna minket így? Így, ahogyan vagyunk.
Házasságot sem azért kezdeményezünk, hogy hűtlenek legyünk. Valószínűleg mindkét fél örökre tartani akarja a fogadalmát. De mi történik, ha belép az életünkbe valaki, akit egyszerűen nem tudunk kiverni a fejünkből? Mert a tökéletlensége ellenére is tökéletesnek érezzük őt. Talán el sem merjük neki mondani, hogy már majdnem egy éve róla fantáziálunk.
Mert hogyan is tehetnénk ennél komolyabb lépéseket? S valószínűleg a másik sem gondolja, hogy mi róla ábrándozunk. Nem csak akkor, amikor velünk van, hanem amikor nincsen ott, akkor is. Pedig olyan jó lenne legalább bevallani neki, hogy fontos nekünk. Hogy mindent tudni akarunk róla. Még azt is, amit eltitkolna. Ha már nem engedhetjük őt igazán közel magunkhoz, legalább a szavak és gondolatok által átélhessünk vele egyfajta megelégedettséget. Egyfajta boldogságot. Ha már csak ez jutott.
Mert élni szeretnénk, és megélni valamilyen módon minden elénk gördülő boldogságot. Felnőtt emberként mindezt megengedhetjük magunknak pusztán azért az érzésért, hogy én csak boldog akarok lenni? Ezzel az érzéssel is minden megváltozott. Ki gondolta volna, hogy ez történhet, ha belépünk arra a bizonyos helyre? Bizony, még akár az élelmiszerüzletben vagy egy autószalonban is előfordulhat ilyesmi. Ha minden megváltozott, vajon tudunk tovább élni? Hogyan?
Ne legyen más tervünk
Tehát mi történik, ha elveszítjük az önkontrollt? Az italhoz nyúlunk? Ez teljesen evidensnek tűnik. Bár a külvilág felé ezt biztosan nem kommunikáljuk. Elveszíthetjük az önkontrollt. Az ital egyébként képes jobbá tenni az életünket? Bátrabbak leszünk tőle? Elfeledteti velünk a bánatunkat, vagy éppen ellenkezőleg? Sokkal bátrabbá tesz?
Érdekes kísérletnek tűnik, amelyet a Még egy kört mindenkinek című dán film főszereplői végeznek el magunkon. Négy, az életében valamiért megrekedt férfi. Akik az alkoholhoz nyúlnak, de kizárólag csak tudományos alapon. Arra kíváncsiak, hogy milyen pozitív változást hoz az életükbe, ha egy bizonyos alkoholszinten tartják magukat egész nap. A helyzetet bonyolítja, és talán valamelyest magyarázza is, hogy a négy férfi tanár.
Egyhangú hétköznapok, a hozzájuk képest egyre inkább távolodó diákság. Mindannyian megrekedtek valamiben a magánéletükben is. Bizony, még a férfiak is bizonytalanok néha. De itt nem az alkohol népszerűsítése a cél. Ugyanis egy idő után rájönnek, hogy az ital amennyire javított a helyzetükön (felszabadultabbá váltak a munkájuk, a párkeresés, a házassági problémák megoldása során), legalább annyira romba is döntötte őket.
Valakit közülük olyannyira, hogy mindent elveszített. Mégis: tovább tudtak lépni. Kiugrottak a saját létükből. Csak az az egy ugrás számít, amit saját magukért tettek. Továbbléptek – saját magukért. Ugrottak. Ha nem is tudták, mit tesznek, de ugrottak. Megrázták magukat, és mentek tovább. A nehézségek ellenére. Mert élni kell. Élni! Nincs más választásunk. Bármi is történjen, maradjon bennünk az érzés, hogy boldog akarok lenni. Ne legyen más tervünk. Elég ennyi.
