Talán a születésünk pillanatától tervezzük az életünket. Álmodozunk arról, hogyan szeretnénk azt élni. Részletekben, pillanatokban, évtizedekben mérve is. Olykor nagy kanyart veszünk, amikor nem érezzük jónak a forgatókönyvet, és átírjuk a filmünket. Kicsit merengősen, vagy éppen részletekbe hajlóan. Vigyázat, infantilis női filmek jönnek.

Aki gyakran forgatja a Bibliát, az ismeri a példabeszédekből a következő sort: Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását, amit a hétköznapi beszédből így ismerünk: Ember tervez, Isten végez. Ez a mondat vitathatatlan, legfeljebb az Istent helyettesíthetjük a sorssal, az univerzummal, a fátummal, a végzettel, a rendeltetéssel, a karmával, az elrendeléssel vagy a predesztinációval. Legyen bármelyik, amelyikben hiszünk, közelebb érezzük magunkhoz, olykor jó másra fogni, ha nem jól megy a sorunk, mint vállalni egyedül az életünk feletti felelősséget. Akárcsak átmenetileg, míg erőre nem kapunk, és új forgatókönyvet nem találunk ki magunknak, ami mentén haladni próbálnánk a jövőben egy megrekedés, egy tévedés vagy egy tragédia után.

Merthogy nem egy forgatókönyvünk van, az egészen biztos, legyünk bármilyen fegyelmezettek, határozottak, terv szerintiek. Folytatva a Bibliával a gondolatmenetet, bizonyára ismerős az a kifejezés is, miszerint van szabad akaratunk, ami annyit tesz, hogy szabadon dönthetünk arról, hogy az Istennek való engedelmességet, vagy a saját akaratunkat követjük? Ha nem is élünk a keresztény bibliai hit szerint, de alapul vesszük, hogy vannak íratlan, közmegegyezésen alapuló, általánosan kötelezően elfogadott szabályok – még, akkor is, ha ezek ma már kevésbé egységesek, szigorúak, sokkal inkább határt feszegetők – olykor, csak-csak megszegjük ezeket, hiszen az ember esendő és bizony itt-ott megcsúszhat az életünk. Nem kell elképesztően komoly dolgokra, valamilyen bűn elkövetésére gondolnunk. Ennél sokkal emberibb megcsúszás is elegendő ahhoz, hogy előbb vagy utóbb új szövegkönyvet kelljen írnunk magunknak.

Rosszul írt forgatókönyvek

Zoli akkor nem volt őszinte, amikor úgy ment bele a kapcsolatába Edinával, hogy a lelke mélyén tudta, sosem veszi el a lányt feleségül, és pláne nem alapít vele családot, egyszerűen azért, mert nem akar gyerekeket. Mégis hosszú éveken át engedte, hogy Edina mellette maradjon, és direktben nem is tett azért semmit se, hogy Edina új életet kezdjen valaki mással. A kapcsolatnak akkor lett vége, amikor Edina felismerte és belátta, hogy a saját életében nem ő a főszereplő, mert bizony nem a neki való szcenárium szerint éli az életét, és akkor otthagyta Zolit. Akinek azóta sem lett se felesége, se gyereke, viszont Edina már édesanya és boldog házasságban él.

Hasonlóan rossz moziba csöppent Tomi is, aki azzal a feltett szándékkal helyezkedett el a neves piackutató cégnél, hogy az ott megszerzett tapasztalattal majd egy saját céget alapítson, ám sosem lett elég bátorsága ehhez a nagy lépéshez, viszont kellőképpen megutáltatta magát az elkeseredett stílusával az összes munkatársával, akik inkább megpattantak, mintsem vele dolgozzanak tovább. Mindaddig, míg nem jött egy olyan karrier-coaching a csapatba, aki elég hamar átlátta a problémát, és bizony szembesítette Tomit önmagával. Aki, a szakember segítségével végül új szkriptet nem írt magának.

A mi életünknek is vannak forgatókönyvei, nem is egyek. Olykor voltak benne nagy kanyarok, és akár az egész addigi történetünket kukáznunk kellett. Most is elgondolkodtunk azon, hogy éppen milyen szerepet játszunk:

Film 1: A pizsamaszétdobálók visszavágnak

Bár még csípősek a reggelek: sapkában, csizmában indulunk el reggeli után; a kabát alatt pulóver lapul. Délelőtt azért már felmelegszik annyira a levegő, hogy a sapka és a pulcsi a táskában landolhat. A csizmával nem tudunk mit kezdeni – hiába fő meg benne a lábunk –, hiszen váltócipőt nem csomagoltunk. Annyira azért mégsem vagyunk felkészültek.

De térjünk vissza a reggelhez, a reggelihez. Itt kezdődik minden. Csak annyit írnék le a forgatókönyvbe: csatatér. Minden szanaszét. Levetett pizsamák. A nadrág a kanapén, a pizsifelső természetesen elegánsan a lépcsőre dobva (csakis kifordítva). Nem egy, hanem rögtön három garnitúra. Párnák a földön, a gondosan rendezett komódból három-négy takaró előrángatva (reggel azért még hideg van, ha csak percekre is, de muszáj betakarózni, s egy pléd persze nem elég). Az asztal környéke a legijesztőbb. A földre lassan csöpög a mandulatej. Pókok fociznak a gabonapehellyel (ez egy film, tehát ilyesmi igenis megtörténhet). De mindegy is, mert a padló ragad a tegnap este szétöntött kiviszörptől.

A pizsamaszétdobáló, mandulatejborogató szereplők virgoncan és hahotázva ugrándoznak a kanapén. Őket három százharmincnégy centi alatti színészpalánta alakít. Azt azért tudni érdemes, hogy nagyon ügyesek, aranyosok, szépek. És persze hangosak. A felnőttek? Ja, ők nem annyira kisimultak: kapkodva járkálnak a kanapé, az étkezőasztal és a hűtő között, és közben igyekeznek röviden, lényegre törően fogalmazni. Úgy mint: húzd fel a zoknidat, idd meg a teát, egyél, ne beszélj, kacsaláb, cseréld meg. Nincs megállás. Az egyik felnőtt szereplő még ceruzákat hegyez (előző nap nem jutott rá idő). A másik a soron következő delikvenst próbálja futtában elkapni orrszíváshoz. Hatalmas kabáthalom. Mindenki kihalássza a sajátját. Nem azt, a másikat. A kevésbé meleget. Végre indulás. A zűrzavar nem kezd csitulni, de érthető, mert ez egy science fiction. Nem csoda, ha a váltócipő itthon marad. Minden valósággal megegyező momentum csak a véletlen műve. De az is lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye. És még délelőtt sincs.

(Karóczkai-Müllner Helga)

Film 2: A látszat sokszor csal!

A nagyközönségnek én egy határozott és céltudatos nő vagyok. Azt gondolják rólam, hogy ez a nő egyedül is boldogul és egyáltalán nincs szüksége egy férfira sem. Talán még a legjobb barátaim sincsenek azzal tisztában, hogy mérhetetlenül álmodozó és romantikus alkat vagyok, ha szerelemről van szó.

Évtizedek óta várok az Én Hollywood-i love storym-ra. Egy cukormázas mesére, ahol a királyfi elveszi feleségül a szegény lányt.

A mese így kezdődne: Egymásnak toljuk a bevásárlókocsinkat egy hipermarketben. Egymásra nézünk és abban a pillanatban fellobban a szerelem. Mint minden romantikus filmben, itt is lenne egy kis évődés köztem és az én hercegem között. Hiszen a nagyközönséget csak úgy tudjuk a képernyő előtt tartani, ha tetőfokára járatjuk az izgalmat.

Herceg azonnal leszólít és pár mondat után kiderül, hogy külföldön él, csupán egy hetet tölt el Magyarországon. Azonnal ostromol és kéri, hogy péntek este menjek el vele vacsorázni, mutassam meg a várost, az éjszakai fényeket, andalogjunk a Duna-parton, beszélgessünk, ismerjük meg egymást, legalább egy picit.

Hezitálok! Kérek egy kis gondolkodási időt, megígérem, hogy telefonon jelentkezni fogok, ha a válaszom: IGEN. Átadja a névjegyét és repesve várja a hívásomat.

Ennél a résznél a forgatókönyvíró, azaz Én előrukkolok egy kis csavarral. A herceg okosban meglesi az autóm rendszámát, és a kapcsolatain keresztül kideríti a címemet és a telefonszámomat, hol dolgozom.  Nem hagyja a véletlenre a történet folytatását. Másnap virágot küldd a munkahelyemre. A rózsák átvétele után, azonnal hív egy ismeretlen szám, a nagy Ő az!

Hát persze, hogy találkozom vele. Úgy készülök az estére, mint Hamupipőke a bálba, csak a tündérkeresztanya helyett a sok-sok barátnőm, ad tanácsokat, a ruhát és a viselkedést illetően.

Egy csodás eufórikus hét után elválnak útjaink hiszen, felnőttek vagyunk és nem rúgjuk fel az életünket egy liezon miatt. Jobbnak látjuk nem követni egymást instán vagy facen, mert az már szó szerint mazohizmus lenne.

Pár hónap elteltével mikor már szinte teljesen visszaálltam a régi kerékvágásba, egy nagyvállalati rendezvényen ott áll Ő a terem kellős közepén. Természetesen ez nem véletlen, rám várt. Azonnal féltérdre ereszkedik és azon nyomban megéri a kezemet. Pár másodperces húúú meg hááá után, naná hogy IGEN-t mondok!

Álmaimban….aztán meghallom, hogy: ANYA! Pisilnem kell, gyere kapcsold fel a villanyt – kiabál a négyéves szőke, göndör hajú valódi „hercegem”, azaz Zétény fiam.

(Sárga Nóra)

Film 3: Második eperszezon

Nem álmodtam arról kislányként, hogy egyszer egy online magazinnak leszek a főszerkesztője, mert akkor még a számítógépekről sem tudtam, nemhogy az internetről, pedig születésem előtt két évvel, 1974-ben jelent meg először maga a kifejezés, egy internetfelépítő protokollstruktúráról szóló tanulmányban. Arról viszont igen, hogy újságíró leszek. Az általános iskola után, a merre tovább kérdésnél a tudatosság annyiban jelent meg, hogy nyomdaipari középiskolát választottam azzal az indokkal, hogy nem árt, ha tudom hogyan készül egy újság, egy magazin, egy könyv. Könyvkötő lettem. Legalábbis papíron. Később már így választottam egyetemet és munkát is.
Ami viszont a magánéletemet tekinti, a lelkem mélyén mindig férjről és nagycsaládról álmodtam, ám amikor férjhez mentem, abban minden volt csak nem tudatosság. Szerelem, vízumkérvény és brahi inkább, hogy az eskü bármikor felbontható. A szcenáriumunkat erősen befolyásolta is ez a tudat, tulajdonképpen magunk írtuk meg, hogy egyszer vége lesz ennek a filmnek. Viszont a folytatás nem maradt el. A második részben, a házasság zátonyafutásakor, nem várt fejleményként megszületett a tünemény gyerekünk, aki azóta a mi filmsztárunk a már több szálon futó mozinkban.
A tudatosság végül akkor került bele a scripbe, amikor a rákból felgyógyulva, elindítottam a Szoknya és Nadrág Magazint.
Viszont maradt egy elvarratlan szál még életem történetében, és ez a párkapcsolat kérdése. Ezekbe a filmkockákba nem kívánok hollywoodi rózsaszín felhőt látni, de egy átmeneti megrészegülésnek azért nagyon nem mondanék nemet! A hozzám közelállók úgy tartják, hogy a sok nem várt, drámai fordulat miatt, amit eddig át kellett élnem, igazán megérdemelnék egy happy endet. Nyitva áll a szívem előtte, minden évben van advent, gyertyagyújtás és karácsony, amit szeretnék már nem csak a kisfiammal eltölteni. De az elképzelésem szerint, a műfaj inkább lenne egy izgalmas kalandfilm vagy családi vígjáték, semmint egy bármikor szétfolyó rózsaszín szirupos maszlag. Egy mozi, amit, ha olykor másként látunk akkor is tudjuk jól kezelni, együtt írni tovább.

(Polgár Ágnes)


Kép: Pixabay