A csiszolódni kifejezést akkor ismerte meg az ateista lány, amikor egy keresztény hívővel találkozott. A kapcsolatukban, magát az ismerkedést, és a közben felmerülő, összes nézeteltérés megbeszélését a fiú, csiszolódásnak nevezte. Miközben a lány úgy érezte, a fiú nem is csiszolódik, őt egyenesen gúzsba köti.

A fiú egyre csak azzal jött, hogy a lány bízzon benne, és döntse el, hogy valóban szereti-e őt?! Mert, miután eldöntötte, az érzelmei is majd követni fogják azt. Beszélt neki Isten vezetéséről, a lelkiismeret és a megérzés szavakkal igyekezte a lánnyal megértetni, hogy mit kellene a lánynak éreznie, és ő hogyan éli meg, amikor azt mondja, hogy őt Isten vezeti ebben a szerelemben. A lány ezzel szemben, csupán csak csillapíthatatlan vágyat érzett arra, hogy megélje a fiúval a szerelmet. Nem akart ő eldönteni semmit, csak érezni. Minél többet a másikkal lenni, haladni előre. Az esküvő felé. Szerinte, a szerelem nem egy döntés, amit fentről vezetnek.

Mondanom sem kell, hogy bár mindketten szerelmesek voltak, csak éppen teljesen másként gondolkodtak arról, hogyan kellene megélniük. Az egyik követte a hitét, és az érzelmei mellett tudatossággal élte meg a szerelmet, míg a másik csupán ösztönből, érzelemből, tele romantikával, mindenféle hit és tudatosság nélkül.

Igen, szakítottak. S mindketten másként dolgozták fel a fájdalmat. A fiú hittel és tudatosan, a lány átengedve magát a fájdalomnak, átmenetileg törölve a csiszolódás kifejezést a szótárából, amitől még sokáig kiverte a víz, ha bárhol meghallotta.

Pedig, a lelke mélyén tudta, hogy a csiszolódásra szükség van. Csak ő ezt nem csiszolódásnak élte meg, hanem betörésnek. Úgy érezte, a fiú le akarja őt csupaszítani, lelökni a hercegnői koronáját, elvenni tőle saját magát. Az állandó Viselkedj így!, Gondold azt!, Fogd vissza magadat!, Cselekedj úgy!, Hallgass már egy kicsit!, vagy Ne, a Tiéd legyen mindig az utolsó szó! felszólítások, pont nem arra sarkallták őt, hogy idomuljon a fiúhoz, elfogadja az ő vezetését, hanem, hogy harcba szálljon vele, és megmutassa, vele mindezt nem lehet tenni! Egyszerűen nem bírta az egója.

Hányszor és hányszor vágták hozzá, hol szeretetből, hol segítségül, hol megbántva vagy éppen dühösen, hogy az önérzete, a büszkesége, a gőgje az, amitől mindenki kiborul. – Egy nő nem lehet ennyire gőgös. Ez a feminista tempó nem vonzó! Ettől minden normális férfi a falnak megy!!!!!!! – kapta meg egy ízben.

Utólag nézve, talán azért volt mindig ilyen, mert sosem kötelezte el magát szívből, senki mellett, teljes biztonsággal. Mindig arra a belső hangra figyelt jobban, amelyik azt súgta, mondta, kiabálta, ordította benne, hogy ne kötelezze el magát. Amelyik, mindig pontosan látta is benne, a szerelem ellenére, hogy nem azzal van, akivel valóban csiszolódnia kellene.

Mert csiszolódni, formálódni, kell. Tudatosan. Hogy levetkőzze az ember azokat a tulajdonságokat, melyek önmaga megismerését és saját fejlődését gátolják. Képesnek lenni változni a másikért, úgy, hogy az egyéniségünk is megmarad.

De persze, úgy, ahogy ő gondolta: kompromisszumokat kötve. Demokráciában élve a párkapcsolatban. Mindent megbeszélve, úgy, ahogy az összes szakkönyv a témában ajánlotta. Pontról -pontra szedve, hogyan kellene egy nőnek és férinak közelítenie egymáshoz a saját érdekét, vágyát, elgondolását. Mert közeledni kell. Le kell fektetni a szabályokat, azokat, amik az alapját jelentik a párkapcsolatnak, amire együtt, közösen tovább építkezhetnek. És ehhez, bármennyire is fáj saját magunkkal megvívni a harcot, és befelé nézni, és akár változtatni mindazon ami bennünk sok vagy éppen kevés, jó vagy éppen rossz, meg kell tenni. Meg kell akkor tenni, amikor odabent azt érezzük, hogy ennek így kell lennie, mert minden idegszálunkkal úgy érezzük megtaláltuk a másik felünket, a sors, az univerzum, vagy az Isten vezetést adott erre, nekünk. A szerelemre. A párkapcsolatra. A jövőre. Együtt.

És a lány lefektette. Évekkel később, azzal, akinek az Igazgyöngye lehetett végül.

Fotó: Pixabay