A szülők észrevétlenül tanítják a gyerekeiket. Ez így van jól. Együtt lenni jó. Olyan igazságokat lesnek el ilyenkor a gyerekek, amelyek birtokában emberek lehetnek. Köszönni, emberségesnek lenni, figyelni a másikra – csak néhány jelentős tudnivaló, amit a gyerek a felnőttektől les el.
Szülőként szeretnénk mindenre megtanítani a gyerekeinket. Amelyek birtokában majd boldogulnak az életben, s valóban jó embereke lehetnek. Léteznek olyan alapigazságok, amelyeket bármilyen jellegű elköteleződés ellenére is magáénak vall az ember.
Emberi értékek ezek. Ne lopj, ne ölj, ne hazudj! Egyértelmű, hogy ezt minden ember szem előtt tartja. De szülőként azért mégsem ezekkel az intelmekkel kezdjük a nevelést.
Emberré teszik az embert
De akkor mivel? Mit érdemes tudnia már egy kisgyereknek is? Kezdésnek jó lehet visszaemlékezni a szülőknek, hogy ők vajon mit tanultak gyerekként a szüleiktől? Emlékszem, gyerekkoromban visszatérő mondás volt édesapámtól, hogy volt gyerekszobám. Nekem volt gyerekszobám – mindig így mondta.
De mit is jelenthet az a kifejezés, hogy volt gyerekszobám? Talán sokan már nem is emlékeznek rá, hogy volt gyerekszobájuk. Pedig ez összefoglalja mindazokat az elveket és intelmeket, amelyeket a család idősebb tagjai át akarnak adni az utódoknak. Mert azok jelentősek. De legalábbis emberré teszik az embert.
Ilyen lehet például a köszönés. Köszönünk, ha belépünk valahova. Egyértelmű megnyilvánulási formának kellene ennek lennie. Mégsem az. Vagyis nem mindenkinél az. Ők nem köszönnek, ha belépnek valahova. Ezzel semmibe veszik a másik embert. Nem igazán szimpatikus viselkedés. Aki így tesz, annak vajon nem volt gyerekszobája?
Volt gyerekszobám: a konyhában, az asztal alatt
Vagy ha semmibe vesszük a másikat. Meg sem hallgatjuk. Nem érdekel a véleménye, hogy ő mit szeretne mondani. Csak a saját igazunkat hangoztatjuk. Vagy olyasmiről van határozott véleményünk, amiről információnk nincsen. Csak valaki mondott róla valamit, és az biztosan úgy is van.
Gyakori jelenség manapság. A véleménynyilvánítás szabadságával éljen mindenki. De az, hogyan kommunikáljuk ezt a véleményt, az már egyáltalán nem mindegy. Akkor már szükséges az a bizonyos gyerekszoba.
Pedig szülőként, nagyszülőként óriási a szerepünk. A gyerekeket meg kell tanítani boldogulni ebben a világban. Mégpedig jól boldogulni. És olyan értékeket átadni, amelyek hitet és érzelmi biztonságot adnak. Ezt pedig csak úgy lehet, ha velük vagyunk. Sokat beszélgetünk, játszunk nevetünk. Közösen.
Most már elárulom azt is, hogyan folytatódott az édesapám által oly sokszor ismételt mondat: volt gyerekszobám, a konyhában, az asztal alatt. Hogy hol? Az asztal alatt? Mit is jelent ez valójában? Hagyjuk a gyerekeket, hogy közöttünk legyenek. Hogy velünk legyenek. Hogy láb alatt legyenek. Hogy a konyhában az asztal alatt legyenek.
Így tanulhatnak tőlünk örök igazságokat. Amelyeket remélhetőleg felnőttként is továbbvisznek.
