Éppen körbeszaladja a világsajtót, hogy Katalin hercegné őszintén beszélt a saját felépüléséről, amikor rákbetegekkel osztotta meg a tapasztalatait. A walesi hercegné a gyógyulás folyamatát egy hullámvasúthoz hasonlította. Talán most végre felfigyelnek erre az emberek. A kérdés már csak az: mennyire és hogyan?

Akik küzdöttek vagy éppen harcolnak a rákbetegség valamely formájával, pontosan értik, mire gondol Katalin hercegné. A gyógyulás nem egyenes út. Inkebb egy rideg, kényelmetlen hullámvasút. Nem az a szórakoztatfajta, hanem az, amelyik néha a mélybe zuhan, máskor emelkedik – vagy csak lebeg félúton a bizonytalan semmiben.

És nem csak a beteget érinti mindez. A közvetlen környezetét is. Egy gyerek, aki minden éjjel megnézi, hogy rákból gyógyuló édesanyja vesz-e még levegőt. Egy férj, aki kétségbeesve próbálja elképzelni, hogyan nevel fel egy másfél évest egyedül, amikor kiderül: a felesége harmadik stádiumú daganatos beteg. Egy gyógyult, aki visszatérne dolgozni, de nem talál munkát. Vagy ha talál is, képtelen megfelelni az irreális elvárásoknak. Túlórák, hétvégi munkák, nulla rugalmasság, és a részmunkaidő korrekt fizetésért – csak álom.

Vannak olyan ráktúlélők, akik időnként hallatják a hangjukat. Némelyik történet elcsépeltté vagy éppen irritálóvá válik, némelyiket meg sem hallják, vagy csak ideig-órákig. Írhatnám, hogy több mint 14 éve diagnosztizáltak nálam rákot, és hogy sosem leszek olyan, mint előtte. Akkor sem, ha a műtét sikerült. A kemoterápiát végigcsináltam – módosításokkal, könnyítésekkel. De kit érdekel?

Pedig az utóhatás velem maradt. A testemmel és a lelkemmel együtt – a környezetemre is hatva. Nálam más egy hétfő reggel. Más egy közönséges nátha is. Vagy egy ünnepi vacsora. Más egy nyaralás. Egy beszélgetés a sült karfiolos, majonézes salátáról – mert vagy én mondom ki, vagy másnak jut eszébe: „Igen, egyszer ehetek belőle.” De aztán várjuk… milyen hatása lesz? Ilyen a vastagbélrák utóhatása. Egy hullámvasút. Hol lent, hol fent – és sokszor semmi sem „átlagos”, megszokott, vagy normális.

Mégsem illik erről beszélni. Mintha nem is létezne. Csak akkor, ha VALAKI kimondja.
Egy hercegnő kell ahhoz, hogy végre megértsük: a ráknak utóhatásai vannak. Kemények. És valóságosak. Amikor már nincsenek kezelések, nincsenek orvosok, nővérek, csak a „normális” élet.

Az essexi Colchester Kórház kertjébe rózsákat ültettek a rákbetegek gyógyítására, Katalin hercegné is hozzájárult pár tövissel a róla elnevezett rózsaféléből. Ott bent a kórház kertjében ezek a virágok segítenek. De idakint –a társadalomban– már nem virágzik semmi. Itt a túlélő gyakran csak egyedül van. Fáradtan. Meg nem értve.

Fotó: Toby Shepheard/Kensington Palace