Olvasási idő: 4 perc

Egy nő darabjai: a saját gyászom mindig csak rólam szól

Mint a villám, úgy csapódik be az életünkbe. Észhez sem térünk. Mindenki elvárja, hogyan kellene viselkednünk, éreznünk. De mi van velünk? Velünk valójában ki törődik? Amikor valami olyan váratlan történik velünk, amely az egész életünkre hatással van. Hogyan lehet felállni, és tovább folytatni? Hogyan gyászolhatjuk meg, ami már soha nem lehet a miénk? Az Egy nő darabjai című filmben egy gyermek megszületése, majd hirtelen elvesztése adja az okot a gyászra. De maga a gyász sokféleképpen jelen lehet az életünkben.

Egy nő darabjai. Világos és tárgyilagos megfogalmazás. Nem mutat többet, mint ami. Csak egy nőt, aki feltehetően darabjaira esett. Vajon mitől? Mi történhetett vele? Valami nagyon komoly dolog állhat a háttérben. És fájdalmas. Elárulom: valakit elveszített. Olyasvalakit, akit már akkor az életénél jobban szeretett, amikor nem is tudott róla.

Akiért mindenét odaadná. Csak néhány percig ismerhette. És még így is. Egy film kapcsán beszélünk most az életről, a halálról, a gyászról, a fájdalomról, a túlélésről. Az életről. Ami megy tovább, bármi történjen is. Hiába állítanánk meg a Föld forgását. Az forog tovább.

Egy nő darabjai. Ez a film címe, amiről most szó lesz. S amelyet hiába láttam már aznap, amikor a forgalmazó streaming szolgáltató, a Netflix bemutatta a közönségnek. Egészen egyszerűen újra  látnom kellet, és átélni, megélni a főszereplővel, Marthaval (Vanessa Kirby) a vele történteket. Mert annyira felkavaró, annyira valódi. Mondhatni már-már intim így látni egy embert a fájdalmával és a gyásza megélésével.

Egy nő darabjai

Most úgy érzem, hogy ez az a film, amiről szinte mindenki beszél. És ennek hazánkban nem is kizárólag a film témája az oka, hanem a rendező és a forgatókönyvíró személye. Ők Mundruczó Kornél és Wéber Kata. Akik egy olyan művet hoztak össze nekünk, nézőknek, amelyről beszélni kell. A gyász, egy kisbaba elvesztése a szülés utáni percekben.

Mit élhetnek át a szülők, de legfőképp az anya. Tabu és ismeretlenség. Olyan távoli téma ez. Talán nem is tűnik olyan felkapottnak, hogy filmvászonra kívánkozzon. Erről nem beszélünk, mert az életnek tovább kell mennie. Csak nem mindegy, hogy hogyan. Így tehát az Egy nő darabjai bepillantást enged nekünk oda, ahova nem szeretnénk benézni. Mert fáj, még csak rágondolni is, hogy mi mit éreznénk, mit élnénk át hasonló szituációban. Nem is szeretnénk hasonló helyzetbe kerülni.

Az Egy nő darabjai éppen ezért fontos film. Megmutatja a feldolgozhatatlan. Olyan szimbólumokkal is dolgozik, amelyek erőt adhatnak másoknak is. Ad egyfajta mankót a továbblépéshez. Ugyan a történet nem Magyarországon játszódik, hanem Amerikában. Amerikai a környezet, a főszereplők között sem találunk magyar művészeket.

Többnyire az angol címével azonosítják a filmet (Pieces of a Woman), nekem magyarul mégis jobban tetszik. De a helyszín tulajdonképpen mindegy, mert a téma sem kötődik egy bizonyos földrészhez. Egy kisbabát elveszíteni ugyanolyan fájdalmas Magyarországon és Amerikában. Egy nő darabjai ott maradtak valahol a hálószobában. Amikor elveszítette a lányát.

A saját gyászom csak rólam szól

Az, hogy Mundruczóék egy otthonszülés környezetébe helyezték a történetet a végkifejlethez semmi köze nincsen. Éppen emiatt is fontos történet ez. Az Egy nő darabjai nem minősíti az otthonszülést. Nincsen kórház, nincsenek műszerek, a helyszín teljesen mindegy. Itt csak emberek vannak, akikkel hirtelen nagyot fordul a világ, amikor a kislányuk csupán néhány percet él, aztán meghal az édesanyja karjaiban.Tragédiák bárhol történhetnek. Olyanok, amelyekre nincsen magyarázat. És éppen emiatt nehéz a helyzete Marthanak: ami velük történt, arra nincsen magyarázat. Az ő gyászát láthatjuk. És azt, hogy egyedül marad. Még a szülés közben olyan odaadóan támogató férje, Sean (Shia LaBeouf) sem érti meg. Tulajdonképpen lehull a lepel, hogy valójában talán nem is illettek egymáshoz, mert mindketten mást akartak a másiktól.

Sean nem tudja megérteni – ahogyan eleinte mi nézők sem –, hogy Martha miért dühös, vagy kedvetlen, vagy miért akar szinte azonnal visszatérni a munkahelyére? Miért nem beszél a fájdalmáról? Miért foglalkozik állandóan az almáival? Miért nem keresi a bűnösöket? Miért nem támogatja a saját anyját (Ellen Burstyn), amikor az a perről beszél? Miért nem gyűlöli a bábát, aki jelen volt a szülésénél? És miért, miért úgy viselkedik, ahogyan?

Martha fogalmazza meg kiabálva, szinte magából kikelve a filmben: Ez rólam szól! Az én életemről. Ez én vagyok. Ez minden bizonnyal így van. Hiába fájdalmas egy gyermek elvesztése a család minden tagjának, a saját fájdalmát mindenki úgy éli meg, ahogyan csak ő maga képes rá.

Híd és alma

Nem tehetünk mást, mint elfogadni Marthat, vagy bárki mást, aki hasonló, a teljes életére kiható fájdalommal és veszteséggel szembesül – történjen az akár egy váratlan betegség miatt. Ez tényleg csak róla szól. Nem rólunk, vagy másról. Nem értheti senki más, csak én. Csak én, aki ebben a helyzetben, ezekkel az érzésekkel élem át a helyzetet.

Martha ha nem is annyira tipikusan, de végig éli a gyász szakaszait. A sokkot, a kontrolláltságot, az érzések kavalkádját és az elfogadást is. De miért is kellene tipikusan viselkedni egy ilyen helyzetben? Ugyan az Egy nő darabjaiban hatalmas veszteség éri a szereplőket, erre mégsem lehet úgy tekinteni, hogy kész, vége. Ez a haláleset végleg elrontotta Martha életét. Nevezzük a nevén: Yvette. Így hívták Martha és Sean kislányát, aki csupán néhány percet élt. És nem elrontotta, inkább szebbé tette Martha életét. Legalábbis csak így tud tekinteni rá.

Ahogyan Martha fogalmaz a bíróságon, abban ott az elfogadás: Lehet, hogy oka van annak, ami történt, de azt nem itt fogjuk megtalálni. És ha én kiállok ide, és követelem a kártérítést, akkor azzal azt mondom, hogy engem lehet kárpótolni. De nem lehet. Nem tudom visszahozni. Sem ítélet, sem pénz, sem büntetés nem hozhatja vissza. Hogyan adhatnám át a fájdalmat másnak?

A tragédiákra sokszor nincsen magyarázat. Azok egyszer csak megtörténnek. Marthanak szó szerint újra fel kell építenie magát a széthullott darabokból. Ezek egy nő darabjai. Ez sikerül. Mindig sikerül, hiszen sikerülnie kell! A filmben megjelenő szimbólumok is ezt erősítik. A híd és az alma. A hídon közelítünk egymáshoz, az alma az  egység és a teremtés. Egyszer minden a helyére kerül.

Forrás: ITT

Fotó: Netflix

Karóczkai-Müllner Helga

Müllner Helga

Újságíró és szociálpedagógus vagyok. Dolgoztam napilapnál, s most jelenleg a Szoknya és Nadrág Magazin olvasóinak írok.

Újságíróként az inspirál leginkább, ami körülöttem van. Az élet valódisága érdekel. Szeretek megfigyelni, beszélgetni, jelen lenni, kérdezni. Szeretek játszani. Érdekelnek az emberek. Szeretek róluk írni.

Szólj hozzá!

Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!

Oszd meg a cikket!

Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.

Ha tetszik a magazin:

Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

 

Olvasd el ezt is

Jóllét, ami továbbgondolkodtat

Válogatott írások testi-lelki egyensúlyról, önismeretről és az emberi létről.

Ebben a válogatásban olyan cikkeket szemlézünk, amelyek túlmutatnak a felszínes jóllét-tanácsokon. Gondolatébresztő írások test és lélek kapcsolatáról, életmódváltásról, belső munkáról – hogy a mindennapi jól-létből valódi jóllét lehessen.
Az élet sokszínű, ahogyan mi magunk is azok vagyunk.

Témáinkat az életből merítjük, írásainkkal az élet valódiságát mutatjuk meg.

Tőlünk neked.

Iratkozz fel a hírlevelünkre

Lépj be az Olvasói Sarokba különleges tartalmakért!
© 2017-2025 Szoknya és Nadrág Magazin – Minden jog fenntartva.