Egyedül, de nem magányosan – páratlan egy élet!

„Minden madár társat választ”- Kisgyermekkorunk óta arra készülünk, hogy egyszer majd megtaláljuk a párunkat, akivel boldogan élünk, míg meg nem halunk. Szinte soha nem beszélünk azonban arról, hogy egyes madarak nem találják meg a társukat, és így élnek boldogan. Vajon miért kezeljük tabuként az egyedüllétet?

A párkapcsolatokhoz fűződő társadalmi normák rengeteget változtak az elmúlt két-három évszázadban. Azokat a közösségeket leszámítva, ahol napjainkban is erősen élnek a régi szokások – akár kulturális, akár vallási okokból – alaposan megváltozott a párválasztás és a házasság definíciója. 

A fejlett országok nagy részében egészen a XVIII. századig nem volt túlzott jelentősége az érzelmi kötődésnek, nem ez volt a fő motiváció arra, hogy két ember összekösse az életét. Mára pedig már ennek a fordítottja is teljesen elfogadottá vált, vagyis hogy egy pár hivatalos házasságkötés nélkül éljen együtt – pusztán azért, mert szeretik egymást. 

A modern párkapcsolatok ráadásul sokszínűek – nem akadály az eltérő gazdasági háttér, nemzetiség vagy bőrszín. A felek között lehet nagy korkülönbség, és nem feltétlenül csak a hölgyek javára. Külön kifejezés van arra is, amikor egy pár egyik tagja valamilyen testi fogyatékossággal él együtt, míg a másikuk egészséges. Angolul interabled relationship, magyarul még nincs rá szavunk. És ha nem is gyakori, de semmiképpen nem jár a közösségből való kiközösítés azért sem, ha kettőnél több tagja van egy romantikus kapcsolatnak.

A párválasztás szabadsága, és a sokféle párkapcsolat egyenértékűként való elismerése nagyon fontos visszajelzés egy társadalom részéről a tagjai felé. Biztonságot ad ahhoz, hogy úgy szeressünk, ahogy igazán jól esik, akkor is, ha a kapcsolatunk eltér az átlagostól.

A szabadságnak azonban lehetnek árnyoldalai.

Hogy a csudába nem mentem még férjhez?

Ha elvileg nincs akadálya annak, hogy azzal létesítsünk romantikus kapcsolatot, akivel csak szeretnénk, mégis egyedül élünk, az kérdéseket vet fel. A környezetem legalább olyan kíváncsi rá, mint én magam: vajon mi lehet a baj velem?

Akármerre nézek, párkapcsolatban élő nőket látok. Sokfélék pedig – fiatalok, idősek, csinosak és csintalanok. Különböző dolgok érdeklik őket, más dolgok miatt mérgelődnek, és más dolgok után vágyódnak. Ha ők mind megtalálták a nekik való társat, nekem vajon miért nem sikerül?

Nem vagyok elég szép, okos vagy vicces, egyszóval, nem vagyok elég vonzó? Ahogyan minden embernek, nekem is vannak rossz tulajdonságaim és gyengeségeim. Én már megbarátkoztam velük; lehetséges, hogy egy külső szemlélő számára mégis elfogadhatatlanok? A legrosszabb, amikor valaki a legjobb szándékkal azt mondja nekem: azért nincs párom, mert túl okos és túl szép vagyok. Tehát már az előnyös tulajdonságaimnak sem örülhetek, hiszen azok is hátrányt jelentenek a párkeresésben. 

Ne legyek olyan magabiztos, tegyek úgy, mintha kicsit gyámoltalan lennék – legyek a nő, akit meg kell menteni. De… lehet nekem valódi társam valaki, akihez előbb le kell magam butítani? Jó ötlet egészen másnak mutatni magam csak azért, mert a valódi énem “elijeszti a férfiakat”? Egyáltalán, hogy kell érteni azt, hogy elijesztem őket? Ennyire rémes lennék?

Talán nem próbáltam eléggé. 

Na jó, biztosan nem próbáltam eléggé. 

Annál is inkább, mert rengeteg olyan dolog van az életemben, ami örömet ad, és jó vagyok benne – ehhez képes a párkeresés folyamatos kudarcok forrása. És nem tudom, miért. Próbálok más lenni, próbálok idomulni a – vélt vagy valós – elvárásokhoz, de végső soron nem tudom levetkőzni önmagam. Szerintem nem vagyok olyan rémes. De ha a romantikus kapcsolataim (hiánya) alapján kell megítélnem magam, akkor talán mégiscsak az vagyok.

Az apró betűs rész – egyedül, de nem magányosan

Coco Chanel. Beethoven. Newton.

Volt már rá példa a világtörténelemben, hogy valaki hosszútávú romantikus elköteleződés nélkül élte le az életét, csak nem nagyon beszélünk erről. Pedig fontos lenne.

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy valamennyien megtaláljuk a nagy Ő-t. És egyedülállóként élni egy, a sok lehetséges forgatókönyv közül. Azok közül ráadásul, amelyben a hős(nő) kiteljesedhet, és jól érzi magát. Oprah Winfrey és Charlize Theron például nem úgy néznek ki, mint akik rettenetesen szenvednek vénlányként.

Számomra a lehetőség, hogy egyike vagyok azoknak, akik soha nem találják meg életük párját, felszabadító felismerésként hatott. Néhány héttel ezelőttig tényleg nem gondoltam erre, páratlanságommal kapcsolatos végső következtetésem az volt, hogy nem vagyok szerethető.

 Ha viszont azok közé tartozom, akik egyszerűen csak nem találkoznak olyan társsal, aki mellett el akarnának köteleződni, akkor – nem csináltam rosszul semmit. Akkor nincs velem semmi baj. Ez az új nézőpont mázsás terhet vett le a vállamról – és az önbecsülésemről. 

Sokszor beszélek róla, hogy egyfajta csendes boldogsággal élem a mindennapjaimat – megvan mindenem, amire szükségem lehet, és mindig jut időm arra, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami feltölt. Rengeteg szeretet vesz körül; időnként a legváratlanabb helyeken találok barátokat és törődést. És ha eltekintek attól, hogy romantikus kapcsolataim közül egyik sem bizonyult hosszútávon fenntarthatónak, valójában kellemes emlékekkel gazdagodva kerültem ki belőlük.

Az utóbbi időben már úgy tekintettem erre a kérdésre, hogy számomra egy jól működő párkapcsolat csak hab lenne a tortán – de persze rémesen bántott, hogy valami, ami másoknak látszólag könnyen sikerül, nekem csak nem jön össze.

 Így viszont, hogy megengedem magamnak a lehetőséget, hogy nem kötelező “letennem az asztalra” egy párkapcsolatot, felengedett bennem ez a szorongató érzés. 

Nemcsak az én történetem

Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy végső soron “mi a normális”? Mert nagyon sokfélék vagyunk; mondhatjuk-e azt, hogy egyikünk története normálisabb a másikénál? És vajon ami átlagos, az “normális”-e, pusztán azért, mert statisztikailag nagyobb a valószínűsége? És kell-e normálisnak lenni, ha nemcsak, hogy az egyéni boldogságunk szempontjából nincs jelentősége, de még ráadásul boldogtalanná is tesz, ha nem tudunk normálisak lenni?

Fontos, hogy beszéljünk róla, egy romantikus kapcsolat nem garantálja az életre szóló boldogságot és ugyanígy, lehet boldognak lenni párkapcsolat nélkül is. Fontos, hogy ne misztifikáljuk túl a párkapcsolatokat – a boldogtalan párkapcsolatok miatt, amelyekből sokan nem mernek kilépni, mert félnek az egyedülléttől. De a legfontosabb talán az, hogy el tudjuk fogadni – egymást és önmagunkat. Párban, pár nélkül.

Grafikák: Mucsi Boglárka