Március 21-én világnapot tartanak az egyszülős családok tiszteletére – mégis kevesen beszélnek arról, mit jelent valójában nap mint nap egyedül gondoskodni a gyerekről, az anyagiakról, a háztartásról, és közben fenntartani a család lelki egyensúlyát is. Az egyszülőség nemcsak jogi vagy statisztikai kategória, hanem egy külön életforma, amely folyamatos jelenlétet, alkalmazkodást és fizikai-érzelmi terhelést jelent – szünet nélkül.
Egyszülős családban élni nem egyszerű. Hazánkban mintegy 300 ezer egyszülős család van. De vajon mit nevezünk egyszülős családnak? A definíció összetett, nincs egységes meghatározás. Egyedülálló szülőnek tekintjük azokat az anyákat vagy apákat, akik házastárs nélkül, egyedül élnek gyermekeikkel. A gyermeknevelésben azonban részt vehet más szülő, rokon vagy közeli barát is. Az egyszülős családok létrejötte nemcsak válás vagy özvegység miatt történik, hanem tudatos életforma-választás eredménye is lehet.
Nem minden egyedülálló szülő hozza magával a szétköltözésből eredő mintákat. Az egyedülálló szülőség összetett, és a statisztikákon túl is fontos az egyéni helyzetek megértése
Az életre tanítani kellene
Szinte mindenki úgy lép házasságba, hogy a saját más lesz. Nem akarjuk megismételni a szüleink hibáit, megfogadjuk, hogy nem esünk ugyanabba a csapdába. De a hétköznapok közben a kapcsolatok átalakulnak, törésvonalak jelennek meg, a szerelem izgalma alábbhagy, és nem értjük, mi romlott el. Ami a legrosszabb: nem tudjuk, mit tehetnénk ellene. Senki nem tanította meg.
Kiderül, hogy nem is ismerjük igazán magunkat. Ezért az egyik tippem: a gyerekeket fel kellene készíteni az életre úgy, hogy megtanulják megismerni önmagukat. Mert minden innen indul és ide tér vissza.
Nem emlékszem, hogy valaha tanultam volna arról, hogyan válasszak párt, hogyan működik a család, milyen nehézségek lehetnek, és hogyan lehet azokat átvészelni. Az iskolában biztosan nem tanítják. A házasságra való felkészítés leginkább az egyházak jegyesoktatásán történik.
A vasárnap csak a naptárban létezik
Vasárnap délután van. Reggelit, tízórait, ebédet készítettem, mindent elmosogattam. Néztem két sorozatrészt a fiammal, közben vasaltam, teregettem, és ellenőriztem a házi feladatát. Uzsonnát készítettem, és estére vacsorát főzök. Kamaszodik a fiam, folyton éhes. Közben írom ezt a cikket.
Számomra a vasárnap soha nem pihenőnap. Még akkor sem, amikor a fiam az apukájánál van. Ilyenkor a lemaradásaimat hozom be a munkában, háztartásban és magánéletben. A legtöbb egyszülős így van ezzel, ha egyáltalán vannak alkalmak, amikor a másik szülő elviszi a gyereket.
Az egyszülős család átlagos vasárnapja ilyen. Az egyetlen szülő egyszerre végez több feladatot. Ritkán koncentrálhat csak egyre. Szülőnek lenni huszonnégy órás szolgálat, még nehezebb, ha nincs kivel megosztani. A cikkek szerint az egyszülős szülő napja olyan, mintha negyvennyolc órát élne át, mert minden feladat egy emberre hárul.
Valóban így van. Egyedülálló szülőként mindent gyorsabban, hatékonyabban kell megoldani. Igazi logisztikus lettem. Délután kettőkor állok a széken, pucolom az ablakot a gyerekszobában. A szemembe süt a nap, óvatosnak kell lennem, nem eshetek ki. Mi lenne akkor a gyerekemmel?
Egyszülős családfenntartónak lenni: letehetetlen a felelősség
Mit jelent egyedülálló szülőnek lenni? A gyermeküket egyedül nevelő szülőknek, a párkapcsolaton alapuló családokhoz képest eltérő szerepeket kell betölteniük: családfői és gyermeknevelői feladatokat, a családfenntartással kapcsolatos anyagi és fizikai biztonság megteremtését, ideális esetben a család lelki egyensúlyának fenntartását. Ezek a feladatok 24 órában kizárólag rájuk hárulnak.
Bár egyedülálló anya és újságíró vagyok, nehéz megfogalmazni, milyen érzés mindez. Sok nehézséget éltem át, de nem szívesen mesélek róla, mert ritkán találok igazán megértő fülekre. Miért? Mert a társadalmi sztereotípiák a kétszülős családokra épülnek, és még a közeli ismerősök, barátok vagy család is gyakran ítélkezik.
Pedig ők is tudják, milyen nehéz szülőnek lenni. A párban élők gyakran úgy érzik, ők is egyedül viszik a terheket, még ha ketten vannak is. Gondoljunk csak azokra az anyákra, akik egész nap egyedül gondoskodnak a gyerekekről, miközben a férjük dolgozik. Természetes, hogy úgy érzik, nekik sem könnyebb a helyzetük.
És ez az egyik legnehezebb része az egyszülőségnek: hogy nem értik meg igazán, és nem lehet összehasonlítani a kétszülős és az egyszülős helyzetet. Ez nem verseny. Az emberek mégis összehasonlítanak, legyintenek, hogy „ez is túlélhető”. Ez a degradálás sokszor működik, hogy a másik problémája ne tűnjön nagyobbnak, és ne kelljen szégyellni magunkat.
Ahhoz, hogy igazán megértsük az egyszülőséget, át kell élni. Ezért érzik magukat sokan meg nem értettnek, kirekesztettnek. Én is. Senki sem csak túlélni akarja az életét, hanem jól megélni. Minden egyedülálló szülő szeretné ezt, de sokszor csak túlél.
Egyedülálló szülőnek lenni letehetetlen felelősség, mert nincs, aki egy pillanatra is átvegye a terheket. A nap huszonnégy órájában, amiben negyvennyolc órányi feladat van. Minden egyes nap.
