Mindannyian tudjuk, hogy milyen egy horrorfilm. Ijesztő, kiráz tőle a hideg. Félelmetes és rémisztő. A lejátszódó jelenetek akár sokáig elkísérhetnek, nem adnak nyugalmat, olykor aludni sem bírunk tőlük. Mégis sokan nézik, nézzük. Talán mert szeretünk rettegni.
És egyfajta biztonságérzetet ad, hogy tudjuk: ez nem a valóság. Valami olyasmit látunk, ami valójában nem létezik. Szellemek, vámpírok, zombik, különféle lények. Kalapácsok, bárdok, szúrószerszámok, kínzás, váratlan látogatók. Tükör, sötétség, erdő, köd. Ilyen a valóságban nincsen. Ugye? Még csak néhány napja múlt el Halloween. Talán ez az igazán szellemes megemlékezés az oka, hogy jóval fogékonyabb vagyok az ijesztgetésre. És ebben az időszakban könnyebben megtalálnak a rémisztő filmek. Nem szeretnék egyiknek sem résztvevője lenni. Elég megnézni, és néha megborzongani.
Szóval a halloween megadta az elmúlt napok alaphangulatát. Éjszaka már éppen elbóbiskoltam. Mellettem a férjem már aludt. A hálószoba ajtónk résnyire nyitva. Általában nem szokásunk így hagyni. Félálomban próbálom értelmezni a résnyire nyitott ajtót. Rögtön beugrik, hogy most tuti valami félelmetes következik. Ezzel egy időben érzem, hogy van valaki még rajtunk kívül a szobában. Kétségbe esve kiáltok a férjemnek.
Eközben a sötétben egy kéz nyúl fel
mellettem a földről az ágyra. Érzem, ez nem tréfa. A szívem a torkomban dobog és még nagyobbat kiáltok. Ha ez egy film lenne, szólna a feszültségkeltő zene, és …
De ez a valóság. Az ágyunk mellett lapulva pedig az egyik gyermekünk, aki az anyja sikoltásától rémült meg, hiszen csak hozzánk akart bújni. Tipikus halloween-i hangulat. Azért megfogadom, többé nem nézek horrort. Egészen ma estig.
Fotó: Starlet Photography
