Járókeretet kapott az ötvenéves születésnapjára, poénból. A mozgást segítő eszköz körbejár a baráti társaságban, ahol már csaknem egy évtizede egymás után mindenki betölti ezt a kort. Miközben egytől egyig mindenki azon morfondírozik, hogy na de, hová is tűnt ez a félévszázad?

Az idő múlását alig vesszük észre a mindennapokban. Az évek tulajdonképpen úgy suhannak el felettünk, mellettünk mintha egy pillanat lenne. Ez a fránya megfoghatatlan izé, persze csak akkor vánszorog, amikor pedig kimondottan sietni kellene, ha kicsöngetnének mielőtt még a tanár a névsorban a nevünkhöz ér, ha valahol hosszan sorban kell állni, ha várunk egy nagyon fontos telefonhívást, és a készülék csak nem akar megcsörrenni, vagy ha a műtő ajtaja előtt aggódunk a szerettünkért. Henri Bergson, filozófus  rámutatott, hogy bizony a megélt idő az ember hangulatától is függ. Azaz, ha unatkozunk, akkor nehezebben telik az idő.

Talán a gyerekeken mérhető leginkább az idő vasfoga. Mert nem, a szülő sem érti, mikor lett az egynaposból egy hónapos, majd egyéves, kettő-, három-, öt-, hét- vagy tízéves, jó nagy kamasz, majd felnőttségét igazoló tizennyolc. Csak az évfordulókon, vagy már közeledve egy újabb gyertyafújáshoz csodálkozunk rá, hogy azt a rézfán fütyülőjét, mikor is történt mindez? Mikor lett ez a gyerek ekkora? Hiszen alig volt tegnap, amikor még édesen gügyögött a kiságyban. És rémülten nézünk a tükörbe, az eddig még nem látott ráncok után kutatva. Amik ott vannak! Pedig eddig egy sem volt!

Az idő igen, mindent megszépít, a most visszaszájaló kamasz milyen édes volt kicsin, sosem hisztizett emlékezünk homályosan vissza, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni mennyi türelem kellett hozzá a dackorszakban. Ugye, mennyi nagymama nem emlékszik arra, hogy a gyermeke milyen megátalkodott csirkefogó volt?

Az emlékeinkkel ellentétben a testünk viszont öregszik. Idővel nyűgösebben reagál már mindenre. Egyszer csak megváltozik ez vagy az. Jobban megvisel egy nátha, könnyebben megsérül egy végtag, lassabban gyógyulunk egy betegségből. Itt fáj először, majd ott fáj. És ha nem tartjuk karban magunkat, bizony eluralkodik felettünk az idő.

Már a harmincéves sem olyan könnyedén bulizik át egy éjszakát, mint ahogy húszévesen tette. Mint ahogy a harmincöt éves már inkább nem vigad másnap reggelig, hanem már hajnalban meghúzza a határt. Mire eléri a negyvenet, úgy van vele éjfélkor maga is tökké változik, így nem reszkíroztat másnapig. Talán a kapuzárási pánik hozza vissza a húszas éveket egy időre még….szóval az a járókeret már-már indokoltnak tűnik ötvenévesen.

Ami persze csak egy vicc, mert nem.

Hiába, ötven év úgy el libben egy pillanat alatt, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Elfújjuk a gyertyákat, megesszük a tortát, fogadjuk a gratulációkat, de mégsem értünk semmit.

Zsigerből érkezik a tiltakozás, hogy de nem is vagyok ötven! Akkor sem, ha összetesszük az akárhány gyermekünk évének a számát, a ledolgozott munkaidőt, a tanulással eltöltötteket. Képtelenség, nem lehet, szörnyülködünk.

Végig fut a gyerekkor, a szülők, az iskola, a nyaralások, az első farmer, az első csók, az első szerelem, a kedvenc együttes, a fergeteges bulik, koncertek, színházak, a főiskolás évek, az esküvő, az első lakás, amit akkor kaptak meg, amikor a Tanács végre kiutalta, az első kocka lada és egy csomó emlék még. – Nem nem lehetek ötvenéves – sóhajt fel újra a születésnapos.

A szenvtelenül fiatal huszonkét éves nem érti, miről beszél a neki szörnyen öreg ötvenes, mi az, hogy nem érzi mikor lett ennyi idős? Majd megtudja ő is, mire az első mélyebb ránca és ősz hajszála megjelenik 10-15 év múlva, hogy bizony egy évtized nem több egy szempillantásnál.

Mert hiába vagyunk akár kilencven évesek, ha az elménk épp, bizony akkor sok mindenre tisztán emlékezhetünk még, és ha csak nem fáj nagyon itt vagy ott, simán elhisszük, hogy még mindig húsz évesek vagyunk. Mert valóban alig pár napja volt, hogy tizenhat évesen korcsolyázott önfeledten a Városligetben.

Ötven év felett még nem áll meg az élet, csak éppen tudatosabban kell a napokat megélni.  Nem szabad abbahagyni a mozgást, oda kell figyelni a táplálkozásra, legyünk hedonisták, ne tagadjuk meg magunktól a jó ízeket. Tornáztassuk a testünk mellett az agyunkat is. Olvassunk, fejtsünk keresztrejtvényt, írjunk gyakran kézzel, ha tudunk játszani valamilyen hangszeren vegyük elő újra és újra. Ha kimaradtak eddig dolgok az életünkből, kezdjük el bepótolni azokat. Igen, lehet ötven felett is zongorázni tanulni, jógázni kezdeni, pszichológiát tanulni, tánclépéseket venni, ismeretlen ízeket kóstolni, más zenét hallgatni. És ne, ne mondjunk le semmiről, főleg ne, ne várjuk a nyugdíj korhatárt, amúgy is messze van még.

Boldog ötvenet!

Fotó: Pickpik