Ha megszereztük a jogosítványt, nincs is más vágyunk, mint minél többször volán mögé ülni. Ilyenkor nem árt a gyakorlás, mert még frissek az ismeretek. És az, amit megtanultunk, a valódi közlekedésben is alkalmazni kell. De milyen autóval? Minél menőbb, annál jobb! Vajon mitől menő egy autó? Mondjuk annak számít, ha citromsárga, kétütemű, és ha becsaptuk az ajtaját, utána még jó hosszan lehet hallani a hangját? A sofőrje pedig nem több húszévesnél? Én Wartburggal kezdtem a vezetést, és imádtam.
Én és a Wartburgom. Szerepelhetne ez a felirat egy fekete-fehér képeslapon, valamikor a hatvanas, vagy a hetvenes években, amikor még rettentő menőnek számított egy Wartburg az utakon. De amikor én vezettem a Wartburgom, már a kétezres éveket írtuk.
Tulajdonképpen az én és a Wartburgom szófordulat sem teljesen helytálló. Mert az autó akkoriban édesapámé volt. Előtte a nagyapámé. Előtte pedig nagyapám húgáéké. Tehát a teljes családot kiszolgálta. Maximálisan.
Warti, Waresz, Vartyogó
Én mégis magaménak éreztem. Mindig is megvolt az az érzés, hogy én és a Wartburgom. Mert szerettem, dédelgettem. Igyekeztem vigyázni rá. Tehát ami esetlegesen megtörtént a műszaki állapotával kapcsolatban, az nem volt szándékos. A részemről semmiképpen. De ne szaladjunk ennyire előre. És igenis menőnek éreztem. Még ha nem is volt egyszerű friss jogsival egy Wartburgot vezetni.
Tehát Wartburg. Vagyis Warti, Waresz, Vartyogó. Még pontosabban Dudi. Dudika, Dudus. Öreglány (mert csakis lány jármű lehetett). Azon emberek közé tartozom, akik szerint a tárgyaknak – főleg a régieknek – személyiségük van. Pláne egy autónak. Dudinak volt. Jóval elmúlt már húszéves, amikor a volánja mögött ültem. De a piros lámpánál nem gyorsult nála jobban más autó.
Egy idő után már kerestem az ilyen helyzeteket. Hogy mikor hagyhatunk állva a zöldnél én és a Wartburgom egy fiatalka Volkswagent. Vagy mondjuk egy Škodát.
Igenis menőnek éreztem, amikor a citromsárga kis aranyos motorja felbőgött. Persze sokáig nem tudott gyorsulni. Autópályán száztízzel mentem vele. Érzelgősség vagy sem: Wartburgot vezetni életérzés. Akkoriban – a kétezres évek legelején – még volt belőlük jócskán az utakon, Mármint a kétütemű verzióból. Akkoriban még lehetett keveréket tankolni a benzinkutakon.
És hogyan kerültem a Wartburg volánja mögé? Kinek az ötlete volt ez? Bevallom, nem az enyém. Édesapám találta ki, hogy ez jó lesz. És jó lett. Amikor nagy nehezen megszereztem a jogosítványomat, szinte azonnal adta az indítókulcsot: Tessék, most te vezetsz! Időm sem volt megrettenni. Hogy én, azt a nagy sárgát? Ami Papánál állt régen a garázsban?
Én és a Wartburgom
De az volt édesapám válasza: Te, hát. Na, induljunk! De én botváltós autón tanultam! Ennek a kocsinak meg a kormány mellett van valami váltószerűsége, ami úgy néz ki tényleg, mint egy bot. És mintha valaki már jól megrángatta volna. Olyan ferde! De mi mentünk.
Először csak a városban. Aztán messzebb. Voltunk a Velencei-tónál. Majd megkaptam, hogy azzal menjek el a főiskolára. Egyedül. Vagyis dehogy egyedül! Én és a Wartburgom. Ott, távol az otthontól megtörtént, hogy defektet kaptam.
Szerencsére segítettetek rajtam. Főiskolásként megjártuk Dudival a Balatont. Aztán történt még egyéb nehézség is. Komolyabb, mint a defekt. Utólag visszaemlékezve semmiség. Nekem. De édesapámnak óriási munkát adtam. Ő mégsem szólt. Nem neheztelt rám. És nem tiltott el végleg a Wartburgtól.
Túl sokszor használtam a kuplungpedált (most is). Dudi ennek nem örült. Másfél évnyi vezetés alatt kétszer törtem el a kuplungtárcsát. Mindkétszer vidéken voltam. Otthontól hatvan kilométerre. Első alkalommal édesapám lábon hazavitte az autót. Be lehetett tenni sebességbe.
A második alkalommal viszont autómentő lett a megoldás. Avia autómentővel jött értem a felmentősereg. Semmiség, ki lehet cserélni. És tényleg. Még szerencse, hogy édesapám autóvillamossági szerelő, de Wartburgot szerelni ő is tud. – Inkább ez, mint a Golf (a Wartburg utáni autónk). Emelő nélkül is ki lehetett cserélni a kuplungszerkezetet. Néhány órás munka volt. És fele annyiba került egy Wartburg kuplungszett, mint a Golfé – magyarázta a tényeket csaknem húsz év távlatából édesapám, hogy ez miért is volt semmiség.
Egy külön történet az életemben
Aztán elmesélte azt is, hogy szerinte miért volt jó egy Wartburg. Könnyű volt szerelni, könnyen és olcsón lehetett hozzá alkatrészt szerezni. Ő már akkor is cserélt benne motort, amikor még az anyai nagyapámé volt a kocsi. Az alváza külön volt a karosszériától, ezért ütközésnél az alváz sok mindent felfogott (velünk ilyen szerencsére nem történt).
A kocsikulcsot viszont sokszor bezártuk az autóba. Nem csak édesapám, vagy én. A családban mindenkivel előfordult. Hogy hogyan? Amikor beültünk az autóba, kulccsal kellett kinyitni az ajtózárt. De mielőtt beültünk a volán mögé, ráfordítottuk a kulcsot, ha kiszállunk, már ne kelljen ezzel bíbelődni.
Igen ám, de ilyenkor kiszálláskor nem lehet bent hagyni a kulcsot a zárban, mert ahogy rácsapjuk az ajtót, a kulcs bent, mi kint. Pótkulcsot meg nem mindig viszünk magunkkal. Hányszor fordult elő, hogy el kellett mennie valakinek a pórkulcsért! De édesapámnak erre is van megoldása. Amit még a nyolcvanas években, amikor még nem a miénk volt Dudi ki is próbáltak. Pecázni voltak. Egy erősebb dróttal könnyen le lehetett nyitni az ajtót az ablakon keresztül.
Gyakorlásként is jó volt a Wartburg. Jó magas. – Ha ezzel megtanulsz vezetni, akkor bármit elvezetsz. De te nagyon hamar ráéreztél. Éreztétek egymást – emlékezett vissza édesapám a miértre. És tényleg így van. Én élveztem azt a másfél évet, míg Dudival róttuk az utakat. Még ha hangos is volt, és ha becsaptuk az ajtaját, hosszan lehetett még hallani a becsapás hangját. Akkor is. Én és a Wartburgom. Egy külön történet az életemben.
Fotók: A szező sajátja
Karóczkai-Müllner Helga
