Egy jó ideje szinte tapintható volt már köztük a feszültség, de nem találtak alkalmat arra, hogy beszéljenek róla. Ahogy arra sem, hogy kettesben menjenek el moziba vagy vacsorázni, legalább egy este erejéig. A férfi nem hallgatott tovább, tiszta vizet akart önteni a pohárba.

Félretolta a kanapén tornyosuló vasalnivalót, és leült. Idegesen tördelte a kezét, és a hang nélkül villódzó tévére meredt. Arra várt, hogy a nő végezzen az altatással és lehuppanjon az egyik fotelbe. – Ma sem volt könnyű menet, teljesen kipurcantam. Inkább holnap mosogatok el – mondta halkan a férjének, mikor végre a nappaliba ért. A férfi zavartan bólogatott, kerülte a tekintetét. Meg sem kellett szólalnia, a nő rögtön tudta, hogy mi következik. Hónapok óta benne volt a levegőben…

A férfi megköszörülte a torkát, nagy levegőt vett és kimondta: – Van valakim – így, különösebb felvezetés nélkül.

A nő visszafojtott lélegzettel várta a folytatást, nem szólt egy szót sem. Minden erejével azon volt, hogy ne fakadjon sírva. Még ne. – Mióta tart? – kérdezte megremegő hangon. Amint kimondta, meg is bánta. Nem akarta tudni a részleteket, de már késő volt. – Fél éve – vetette oda zavartan a férfi, majd idegesen magyarázkodni kezdett. A nővel hirtelen forogni kezdett a szoba, csak foszlányokat hallott abból, amit a férfi mondott. – Nem tudom, mi történt velünk, én nem ezt a nőt vettem feleségül, aki most vagy! – ez betalált, és fájdalmasan mélyre hatolt. A férfi kérdőn nézett rá, mintha magyarázatot várna a történtekre. – Menj el… – mondta a nő határozottan és az előszoba felé pillantott. Csak akkor vette észre a bejárati ajtó elé készített sporttáskát.

A férfi nehezebb menetre készült, de örült, hogy így alakult. – Ha tényleg ezt akarod… – válaszolta, elharapva a mondat végét.

– Igen, ezt akarom– mondta a nő és az ablakhoz lépett. Hallotta, ahogy a férfi becsukta maga mögött az ajtót, végre nem kellett tovább tartania magát. Rázni kezdte a sírás, a falnak támaszkodott, és lassan leült a földre. A gyerekszobából kétségbeesett kiabálás hallatszott, gyorsan megtörölte az arcát és mosolyt erőltetett magára.

Amikor újra csend honolt a lakásban, kiosont a kicsiktől, résnyire nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Tekintete megakadt a falra szegezett esküvői képeken, majd a tükörbe nézett. – Én nem ezt a nőt vettem feleségül, aki most vagy – ismételte szemrehányóan a férje bántó szavait, melyek egyre nevetségesebbnek tűntek számára.

Leakasztotta az egyik képet a falról és visszament a nappaliba. Leült a kanapéra. Oda, ahol az imént a férfi feszengett.

Egyetértően bólintott, pedig tudta jól, hogy nem látja senki.

Ma már tényleg nem az a nő, aki akkor volt. Amíg az a nő volt, akkor ment aludni, amikor kedve tartotta, és csak a reggeli ébresztő zavarta meg az álmát. A reggelek is máshogy teltek: nagyot nyújtózott (még az ágyban), aztán frissítő zuhanyt vett. Csinosan felöltözött, és ivott egy kávét a hajszárítás és a sminkelés között. Munka után jutott ideje edzésre és barátnőzésre is, esténként pedig szenvedélyesen szeretkeztek. Hát igen, be kell látnia, hogy a férjének igaza van.

Olykor ő is alig ismer magára a tükörben, a kimerültség csalhatatlan nyomokat hagyott az arcán. Az egykori csinos ruhákba nem igazán fér bele. Talán jobb is, kár lenne értük: ha nem a kicsi keni össze bébiétellel, akkor a nagyobb ejt rajta foltot festékkel vagy csokival. A sminkelésről most sem feledkezett el, abban a tíz másodpercben, amit magára fordíthat a fürdőszobában a fogmosás után, gyorsan magára dob egy kis alapozót és kihúzza a szemét. A haját copfba köti, fodrászhoz ma is majd holnap fog időpontot kérni. Egyre határozottabban érzi, hogy a férfi jól látja a helyzetet: ő már tényleg nem az a nő, akit akkor feleségül vett. Na és a férje? Ő tényleg ugyanaz a férfi, akihez akkor hozzáment?

Fotó: Pixabay