A félelem és a szomorúság járhat együtt. A szomorúság akár lehet olyan, mint egy őszi levél, amely egyedül száll. Bárki érezheti úgy magát, mint egy őszi levél. Egy nő is. Aki hiába anya, feleség is. És szüksége van a férjére. Szeretne többet kapni a belőle, azt szeretné, ha figyelne rá, mert szeretne valamit elmondani. Mondjuk azt, hogy fél, hogy egyedül van. Kirepültek a gyerekek az óvodába és az iskolába. Ő pedig maradt otthon. Mint egy őszi levél.

A fiatal nő az álló autóban ült. Várt. Nem mire és kire, csak várt. Tulajdonképpen hazaérkezett, de nem volt még kedve kiszállni az autóból. Ott nyugalomban lehet néhány percig. Távol a gyerekzsivajtól és az örökké el nem fogyó teregetnivalótól. Pár perc után eszmélt, hogy az autóban sincsen csend, hiszen szól a rádió. A rádiózás számára annyira összefonódott az autózással, hogy ez már fel sem tűnt neki.

A fiatal nő anya. Az, hogy anya, magától értetődő, hiszen két gyermekük van a férjével. Hogy fiatal, az már más kérdés. Friss negyvenes. Emlékszik, hogy gyerekként már idősnek gondolta a negyveneseket. Most már máshogyan gondolja. Már ő is benne van a korban. Tulajdonképpen rátörhetne emiatt a szomorúság. De emiatt nem szomorú. Emiatt nem. Fiatal még. Szeretne még élni.

Véget nem érő szomorúság

Csak bámult maga elé. Hogy szusszanjon még egy utolsót. Van még bőven tennivaló otthon. Ugye a gyerekek és a teregetnivaló. Mindig szalad valahova. Hol a gyógyszertárba, hogy a gyerekekért az iskolába, az óvodába. A gondolatait is rendeznie kell. Most a férje is otthon van. Amióta tart ez a Covid-őrület, otthonról dolgozik.

Mindig félve gondol rá, hogy ők örültek a karanténnak, és annak is, hogy a férjét nem hajtották vissza utána sem a munkahelyére. Maradhatott otthon. Igen, kifejezetten jó, hogy végre együtt lehetett a család. Igaz, hogy eleinte bezárva, de együtt. Több idejük volt egymásra. Legalábbis, a nő így érezte. Hol van itt szomorúság?

Ott voltak egymás mellett. Hiába tudta, hogy az otthonról végzett munka is munka. Azzal is van feladat. A legidősebb gyermekük már iskolás. Elsős volt, amikor a karantén kezdődött. Vele is tanulni kellett. Az is feladat volt. De együtt voltak, és más nem számított.

A férje mindig is sokat dolgozott. Otthon, vagy a munkahelyén. Ő tartja el a négytagú családot. Emiatt sokszor fogja el szomorúság a nőt. Mert ő még nem ment vissza dolgozni. Nyolc év az csak nyolc év. Ennyit töltött otthon a gyerekekkel. A kicsi tavaly kezdte az óvodát. Tehát már nincsen úgy igazán elfoglaltság velük.

Nincsenek anyagi gondjaik, így nem létkérdés, hogy a nő dolgozzon. De mégis. Tehetetlennek érzi magát, úgy érzi, hogy senkinek nem kell. Hiába végzett el két tanfolyamot is a gyerekek mellett. Diplomája is van. De mégis, az a fránya a szomorúság! A nő úgy érzi, nem számítanak az otthon töltött évek. Ő ezzel az időszakkal kitörölte magát a munka világából. Szinte láthatatlanná vált. Félelmetes innen nézve a munkaerőpiac. Csoda lenne, ha nem félne.

Mint egy őszi levél

A férje sikeres a munkájában. Számítanak rá. Ahogyan a nő is számítana rá. Szeretne vele több időt eltölteni úgy, hogy nem csak a munkáról vagy a gyerekekről beszélgetnek. Igazság szerint már említette neki a félelmeit, de a férje nem igazán értette, hogy mi a baja.

Akkor is éppen dolgozott valamin, s talán azért nem figyelt rá igazán. Úgy érzi, hogy a munka elveszi tőle a férjét. Hálás amiatt, hogy értük dolgozik, de neki is szüksége lenne rá. Nem a pénzkeresőre, nem az apára, hanem a férjre.

Ül a nő az álló autóban. És egyszer csak megszólal a dal, amelyet mostanában olyan sokszor hallott autózás közben. A refrénjét már kívülről fújja. Most is, ahogyan meghallja, dúdolni kezdi:

Mint egy őszi levél, mit elfúj a szél
Én pont olyan egyedül szállok
Nem számít, hogy még milyen hosszú a tél,
Mert rád ezer évig is várok
Visszatér a tavasz, s te maradsz a virágom,
Ha itt leszel, veled elfeledem a szomorúságom.

Hiába ismeri a dalt, még nem fogalmazta meg magának, de éppen így érez ő is. Olyan ő, mint egy őszi levél. Egyedül száll. Mást sem szeretne jobban, mint hogy megértsék. Hogy figyeljenek rá. Hogy egy valaki figyeljen rá. Mit kellene tennie, hogy így legyen? Talán kitalálja. Addig marad a szomorúság. És a teregetnivaló.

Fotó: Pexels

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga