Megleptél ma reggel. Meg is torpantam fölötted pár pillanatra. Először nem hittem el, amit látok, de rá kellett jönnöm, valóság vagy. Lehelet finom a lényed, áttetsző, szinte légies. Mint egy fátyol. Ilyen lehet a tündérek szárnya, melyek az égbe röpítik apró gazdájukat. Vagy talán a pók vékony hálója hasonlíthat rád, mely egy gyönge fuvallattól is megremeg.

Mondhatnám, hogy a természet szülötte vagy, de nem. Emberi kéz alatt születtél. Precíz mérnökök szenvedtek át gyötrelmes éjszakákat, míg te világra nem jöttél. Majd gyárak lelkes munkásai bábáskodtak feletted, míg aztán a boltba nem kerültél. Aztán az enyém lettél. Én pedig lényemből fakadó teljes bizalmammal fordultam feléd. Most pedig itt állok fölötted.

Csodálkozva nézem, ahogy az ujjaim ellenállás nélkül belemélyednek a testedbe, te megadod magad és omlasz össze a lábaim előtt, elengedve mindent, amit beléd helyeztem. Igen, a bizalmamat, és azt az alig egy kilónyi szemetet. S te, a szemeteszsák, aki már annyira vékony, mint az aranyfüst a templom orgonáinak sípján, cserbenhagytál. Most itt állok, széthullott álmok, teás filterek és kávézacc körében, és gondolok erősen arra az emberre, aki téged megalkotott!

Fotó: ITT