Feigl Enikő, a tévés szerkesztőnő tudja: A kábel nem zsinór!

Ugyan nem volt a televíziózásra határozott elhívása a fiatal szerkesztőnek, a képernyőről mégis egy vér profi tévést ismerhetünk meg. A törékeny megjelenésű Feigl Enikő, a kisvárosi televíziós csatornánál hamar megedződött a férfi munkatársak között. Ám az út, ami az érettségi vizsgától a kiemelkedő tévézésig vezetett, az igen kacskaringós volt.

Feigl Enikő tévést Budaörs városában sokan ismerik. A település különféle rendezvényein gyakran tűnik fel, nem civilként, hanem televíziósként, hogy riportokkal, hírekkel lássa el a nézőket. Törékeny alakjára, kedves hangjára mindenki felfigyel. Na meg arra, hogy látni-érezni, pontosan tudja, mit csinál. Feigl Enikő fiatal kora ellenére igazi tévés.

Régészettől az andragógián át…

Pedig nem tévésnek készült Feigl Enikő a Budaörsi Városi Televízió egyetlen női szerkesztője. Egészen pontosan fogalma nem volt arról, mit kezdjen magával az érettségi után. Így, a felvételi lapon szinte mindent, ami csak az eszébe jutott a régészettől az andragógián át egészen a kommunikációig, azt beírta. – Nagyon sokféle, és nagyon különböző szakokat jelöltem be, talán még a pszichológia is volt benne – mosolyodik el.

Enikővel nálam, az otthonomban találkozunk, a tévés törökülésben ül, beszélgetés közben teát kortyolgat. Olyan megmagyarázhatatlan közvetlenséggel beszélgetünk, mintha ezeréves barátnők lennénk, pedig eddig soha nem szóltunk többet egymáshoz, azon a pár mondaton túl, mint amit szakemberként kellett megejtenünk. Egészen eddig:

– Amikor kiderült, hogy sehová nem vettek fel, először mély depresszióba estem, nagyon magam alatt voltam, nem tudtam mit kezdjek magammal. Az apukám rángatott ki belőle azzal, hogy kezdjek el valamit, és tanuljak angolul – emlékezik vissza.

Megviccelte a fehér tigriskölyök

Enikő el is ment angolul tanulni, mégpedig intenzíven. Heti húsz órában. Az édesapja finanszírozta számára a nyelvtanfolyamot, de csak egy ideig. – Majd kijelentette, most már menjek el dolgozni. Jó pszichológus volt – ismeri el utólag Enikő, a minőségirányítási vezetőként dolgozó édesapjáról. Mert Enikő így utólag tisztán látja, ő még egy ideig el lett volna csak így.

A beszélgetésünkben, ennél a pontnál, kicsit elkanyarodunk a család felé. Elárulja, két testvére van. Egy bátyja, aki karbantartó a Győri Állatkertben és egy öccse, aki rendszergazda a Budai Egészségközpontban. A tévés mesél a legutóbbi közös állatkerti élményükről, amikor kötelet húztak a négy hónapos fehér tigrissel. – A kis tigris a szájával fogta a kötelet, mi ketten a bátyámmal meg húztuk. Persze a rácson át. Megviccelt bennünket a kölyök, mert egyszer csak elengedte a kötelet. Mi meg hátraestünk egymásra a földre. Állítólag nem szokott ilyet csinálni, de fájt a kölyök foga. És fogtam kígyót is – teszi hozzá csillogó szemmel.

Elárulja azt is, emlékül kapott egy jaguárbajuszt, ami azért is különösen értékes, mert fél évente találnak egyet-egyet az állatkerti gondozók. Tulajdonosa lehetett még egy strucctollnak és flamingótollnak is. Most ezek a kincsek keretbe foglalva díszítik az otthona falát.

Pénztárból a főiskolára

Visszatérve a tizenkilenc éves Enikőre kiderül, a helyi hipermarketbe jelentkezett, a karácsony előtti nagy bevásárlási csúcs időszakában: – Gondoltam megúszom valami árufeltöltéssel, de pénztáros lettem a többfordulós felvételi után. Borzalmas volt! A számokhoz és a pénzhez nem sok közöm van. De megtanultam, nagy hibát nem vétettem.

Bár hozzáteszi, egyszer felhívták az irodába megkérdezni őt, hogy miből lehet 5 000 Forint hiánya. Kiderült, ugyanennyi összegben találtak kóbor utalványt az áruház belső folyosóján, valahogy elhagyhatta, amikor műszak után leadta a kasszát.

– Az emberek jó fejek összességében, aki meg nem, azzal, nem foglalkoztam. Tudtam, nem nekem szólnak a különféle elégedetlenségek, például amikor panaszkönyvet kértek egy tévesen kiírt ár miatt, így különösebben nem vettem magamra, viszont a lisztet igen! Volt ilyen is, kiszakadt a zacskó – nevet fel Enikő.

Olyan is volt, amikor jelezte egy házaspár férfi tagjának, hogy az almák közé romlott darabok is kerültek, mire a férfi így reagált: – Csak ne szóljon a feleségemnek!

Enikő elmeséli, hogy az egész hetes angol után nagyon fárasztó volt számára a pénztárazás a karácsonyi bevásárlás lázában: – Nemcsak vattapamacsokat, hanem öt kilós mosóporokat is le kellett húzni az árleolvasó előtt.

Nem felejti el, olyan is volt, amikor már fel sem bírta emelni a tekintetét a vevőre, nemhogy rámosolyogni, pedig meg is dicsérte őt a vásárló, hogy milyen ügyesen pakol a szatyrokba. Zárójelesen megjegyzi: – Akkor még a hipermarketben az árut a pénztáros pakolta be. Viszont arra ma is élesen emlékszem, hogy a vásárló piros pólót és farmert viselt, fekete övvel.

Kiderül a beszélgetésünkből az is, hogy Enikő nem találta cikinek, hogy pénztárosként dolgozik, inkább a régi ismerősök, vagy a vásárlók furcsállották és kérdeztek rá, mit keres ott ilyen fiatalként. – Ha kérdezték elmondtam, kell a pénz az angolra. Volt egy bácsi, aki úgy reagált: helyes, nagyon helyes! – emlékszik vissza.

Három hónapot húzott le Enikő a hipermarketben, amikor elérkezett a felsőoktatási felvétel ideje, és újra kitöltötte a jelentkezési lapot. Ezúttal is kimaxolta az összes helyet, és szerencsével járt, sikerült bejutnia a Zsigmond Király Főiskolára, a Kommunikáció és Médiatudomány szakra!

Ám még ekkor sem fordult meg a fejében, hogy később tévés lesz.

Mozi, mozi, filmtörténeti szak

A második évtől szakosodott filmtörténeti szakirányra, de csak mert nagyon szeret mozizni. Enikő talál is ehhez gyökeret a családi kalendáriumból: – A nagypapám sokat tévézett, amikor ő gyerek volt, az anyukájával kettesben gyakran jártak moziba. Voltak törzshelyeik. Enikő is szereti a művészmozikat, az Urániát, a Puskint, a Művészt, a Cirkó-Gejzírt.

A beszélgetésünk alatt ide-oda cikázunk, azért is, mert olykor megzavarom egy-egy kibukkanó kérdéssel, mint például azzal, hogy de Enikő, sosem szerepeltél? Így arról is tudomásom lehet, már az általános iskolában sokat volt előtérben, például a budaörsi Miénk a színpad rendezvényen, és a farsangi műsorokon. – Imádtam ezeket, vers- és prózamondó versenyeken is voltam, megnyertem azokat, voltak szereplős sikereim, de gimnáziumban már befelé forduló voltam, talán életkori sajátosságból – gondol vissza.

Visszatérünk a főiskolára, szeretném kideríteni, hogy mégis mi az, ami az újságírás, a televíziózás felé vihette, erre jut: – A főiskola elméleti tudást ad, nem gyakorlatit. Megtanulunk tanulni, kritikusan gondolkodni, miközben belekóstolhattunk mindenbe, így általános műveltséget adott. Pici pszichológia, pici közgazdaságtan, pici jog, pici politológia. Mindenből csak egy pici, így igazából semmihez nem ért az ember, de mégis tud már valamit. Tudom, mit hol lehet felkeresni és minek hol lehet utána nézni, olyan dolgoknak, amit a hétköznapokban nem használok.

Itt összenevetünk Enikővel, azzal a szakmai cinkossággal, ami a miénk lehet, ki is mondjuk azt a közhelyet: – Az újságírónak egy bizonyos szintig értenie kell ahhoz, amiről ír, tudósít. Egy bizonyos szintig.

Folytatjuk. Enikő elmondja, a főiskola elvégzése után sem érezte még teljesnek magát, egyszerűen nem volt jövőképe. Érdekelte az ELTE Filmtudomány Tanszék, filmtörténeti szakja, amire az esélytelenek nyugalmával jelentkezett: – Nem tudom miért, de felvettek.

Ahol, Kovács András Bálint tanszék-vezetése mellett nagyon-nagyon sok filmet kellett megnéznie: – Két év alatt mást sem csináltam, mint filmet néztem.

Egy lépéssel közelebb

Enikő azóta is filmrajongó, korszakonként más műfajt kedvel. Most úgy érzi a legegyszerűbb filmek, a romantikus komédiák állnak hozzá a legközelebb. De volt olyan időszaka, amikor a nem vérfolyós, pszichére ható thrillert szerette. Később végigbőgte a Táncos a sötétben című Arany Pálma-díjas drámát, de azóta sem nézte meg még egyszer. Tetszett neki a Van valami furcsa című magyar film is, és a Tetovált lány svéd változata. Még többet is ki tudna emelni. Diplomamunkáját az amerikai kórházsorozatokról írta.

Enikő mindezekkel a tarsolyában lediplomázott, majd jött számára az újabb pofon: – Hol helyezkedjen el?

Két évig volt állandó munka, hivatás nélkül. Ezalatt dolgozott több call-centerben is. Kávét nem fogyasztóként, prospektusból kínálta a feketét azoknak a betelefonálóknak, akik a kávéfőzőjük beállítása, meghibásodása vagy kávé utánrendelés miatt jelentkeztek. Illetve jogosítvány nélkül, úgy hogy az autókhoz sem értett, hívott tesztvezetésre autóvásárlás után érdeklődőket. Majd dolgozott az egyik tévés főzőműsornak is otthonról, távmunkában. Rövid gasztronómiai cikkeket és recepteket kellett írnia, majd feltöltenie azokat a főzőműsor webes oldalára. Talán ez az átmeneti munkája állt a legközelebb a televíziózáshoz.

Feigl Enikő végül tévés lett

Az olvasónak sem kérdés szerintem, kinek köszönhette Enikő, hogy végül a kamera mögé állhatott? – Az apukám látta meg a hirdetést, hogy a budaörsi Minalunk.hu-hoz gyakornokokat keresnek. Az apukám, nemcsak a kis cetlit, hanem az egész hirdetést egyben tépte le az oszlopról, és hozta haza nekem azzal: – Na ide jelentkezzél, ez neked jó lesz! – meséli nevetve Enikő.

Az új munkahelyen az lett a feladata, a különféle városi eseményekről, érdekes emberekről rövid videóbejegyzéseket készítsen a csapattal. Enikő élete első interjúját még Erőss Zsolt hegymászóval készíthette el. A tévés, ennél a pontnál egy pillanatra megáll, elcsendesül, halkan hozzáteszi, amikor értesül valaki olyannak a haláláról, akivel korábban interjúzott, különös hálát és szomorúságot érez egyszerre. Kocsis Zoltán zongoraművésszel is volt tisztelete beszélgetni.

– Amikor jelentkeztem erre a munkára, akkor is nagyon hitetlen voltam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy felvesznek. Buday Mátyás és Ligabue Anita nagyon jó csapatot hozott össze. Két évig jártam riportozni. Az első interjúnál nagyon pörögtem, beszűkült tudattal voltam, nem tudtam mi van körülöttem, csak arra figyeltem, hogy mi a feladatom, itt áll velem szemben az ember és én azt kérdezem tőle, hogy…..minden más sötét volt – vallja be a tévés szerkesztő.

Enikő, nagyon őszintén elárulja azt is, nem szereti visszanézni az akkori botladozó önmagát. Úgy fogalmaz, elszégyelli, hogy szakmailag annyira ügyetlen volt. Ugyanakkor – mentségére váljék– annyira lelkes volt, annyira játéknak élte meg az egészet, hogy talán ez is volt a műfaj, és saját sikerének az egyik kulcsa.

De a tényleges kiugrást, a Visszhang című műsor adta meg a számára. Amikor a Minalunk.hu leszerződött két műsorra a Budaörsi Városi Televízióval. A Visszhang, Enikő szavaival élve, a helyi ügyekkel próbált foglalkozni úgy, hogy körbejárta a problémát. Nemcsak az illetékeseket, szakembereket, hanem az utca emberét is megkérdezve. Ilyen téma volt például a gyermekétkeztetés ügye a városban, hogy vajon miért nem ízlik a diákoknak a menzán az ebéd?

Az együttműködés eredménye lett, hogy szólt neki a televízió főszerkesztője Kállai Lajos, odavenné a tévéhez. Így 2014 februárja óta dolgozik a Budaörsi Városi Televíziónál főállásban. – Hálás vagyok a minalunk.hu csapatának és Lajosnak, hogy nulla kilométerrel lehetőséget adtak nekem – hangsúlyozza.

A kábel, nem zsinór!

Feigl Enikő nem csak élt a lehetőséggel, hanem valójában meg is ragadta azt. Tisztában van azzal, hogy a főszerkesztő nagyon is jól látta az ő szakmai gyermekbetegségét, és azzal is, hogy a tévénél a munkatársak nem örültek neki. Volt, aki kijelentette, nem akar még egy kezdőt a nyakába venni, betanítani. Egyik kollégája utólag elárulta neki, hogy semmit nem nézett ki belőle.

Fogalma sem volt mihez nyúljon és hogyan. Hogyan tartsa rendesen a mikrofont, hogyan kell egy kábelt rendesen feltekerni, de azt sem tudta, hogyan kell a kábelt a nevén nevezni. – Zsinórnak hívtam. Az operatőr a plafonra mászott ettől, belém verte: az nem zsinór, hanem kábel! Azóta pontosan tudom mi micsoda – jelenti ki büszkén.

Enikő büszke is lehet magára. Valóban jól akarta csinálni, ezért tudott a fiatalsága és szakmai tapasztalatlansága ellenére nagyon gyorsan, meredek ívben felfelé fejlődni. Ahogy az egyik munkatársa később egy ízben a kezével ábrázolta: – Olyan ívben, ahogyan egy repülőgép felszáll.

– Meg is szerettek idővel – reméli a tévés szerkesztő, majd hozzáteszi – nagy szükség van az alkalmazkodáshoz. Ez a szakma olyan, amit nem lehet iskolában megtanulni. Figyelni kell a többiekre. Függetlenül attól, hogy ez egy pici helyi tévé, a munkatársaim mégis nagyon jó szakemberek, máshol, nagy tévéknél is dolgoztak már, ahonnan komoly szakmai tapasztalatra tettek szert. Nagyon sok mindent tanultam tőlük!

Enikőnek nagyon fontos a tudás. Folyamatosan képzi magát, például a főszerkesztő kérésére elment beszédtechnika tanárhoz, három hónapra, amiből végül három év lett. – Minden lefutott műsort elvittem a tanárhoz, míg azt nem mondta, hogy most már tényleg mindent megtettünk. Talán lehetne fényesíteni a hangomat még, de magamtól kell rájönnöm, hogyan lehet.

Feigl Enikő később elment a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap közösen meghirdetett Közszolgálati média szerkesztő, egyéves OKJ-s felnőttképzésére is. Ahol a gyakorlati bejárások alatt rájött, hogy tulajdonképpen, amit tudhat a jelenlegi munkaköréhez szükséges televíziózásról, azt már elsajátította. Viszont ráébredt arra, hogy a nagy televíziók úgy működnek, mint egy gyár. Ahol a szakmai tudás, az emberség messze nem olyan értéket képvisel, mint egy kisebb, helyi televíziónál, mint amilyet a Budaörsi Városi Televíziónál ő maga is betölthet.

Kép: Feigl Enikő magánalbumából